Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Fekete J. József: A könyv és a könyv nélküli irodalom

rán megsokszorosodó és alakváltó produktum. A szöveg jelentésének gazdagítása az olvasó képességeivel és vágyaival van arányban. Az olvasás ugyanakkor a kezdet kezdetétől fogva nem egyéb, mint az írás apoteózisa. Végső soron az írók szaporítják az olvasókat, akikből szintén írók lehetnek. Italo Calvino szavával élve olvasni annyit tesz, mint elébe menni valaminek, ami most van keletkezőben - természetesen ez a genezis az olvasóban zajlik le, mert végső soron ő teremti (újra) a művet. Az olvasó pedig, aki mindent maga teremt, vagyis minden olvasmányát maga teremti, anélkül, hogy érdekelné a szerző alkotó-szándéka, nem tanul semmit, ám aki ezzel a szándékkal folyamatosan és váratlanul találkozik, az jelentős és felkavaró felfedezéseket tehet (Jonathan Culler). Ennek kapcsán érvel Radnóti Sándor14 egyik hipotézisében, hogy a szerző halála egyszerűen a nagy szerzők halálát jelenti, akárcsak a jelentés végtelen kitágítása a művekben a művek jelentésének hiányát, az olvasó megszületése a művészet tetszőleges és önkényes manipulálását.

Az írott szöveg ugyanis nem egyéb, mint papírra vetette beszélgetés, aminek az a célja, hogy a jelen nem levő partner is ki tudja ejteni a neki szánt szavakat. Ez a feltevés, vagy inkább magyarázat onnét eredeztethető, hogy a Biblia őseredeti nyelvei, a héber és az arámi, nem tesznek különbséget az olvasás és a beszéd aktusa között - mindkettőre ugyanazt a szót használják. Tudjuk, a zsidók és a muszlimok a hangos olvasás mellett egész testtel is részt vesznek a szent szövegek olvasásában. Szent Ágoston, éppúgy, mint Cicero, beszédbeli képességnek tartotta az olvasást. Cicero szónoklatnak, Ágoston prédikációnak. Az olvasni tanulás minden írástudó társadalomban valamiképpen beavatás is, ritualizált átmenet a függőség és a kezdetleges, vagy pontosabban egy más, az orális kommunikáció állapotából a közösségi emlékezet világába. Az átmenet könyvek segítségével megy végbe, s a gyermek így ismerkedik meg azzal a közös múlttal, amelyet minden olvasmányával többé-kevésbé megújít. Az ember azért olvas, hogy kérdezzen - fogalmazta meg közérthetően Franz Kafka, és ugyanezt állítja korunk filozófusa, Arthur C. Danto is, amikor azt mondja, hogy értelmezés nélkül semmi se lehet műalkotás. Borges pedig az idő újabb cáfolata kapcsán azt állítja, hogy soha nem olvashatjuk ugyanazt a könyvet kétszer. Vagyis, hogy soha nem térhetünk vissza ugyanahhoz a könyvhöz vagy akár ugyanahhoz a laphoz, mert a váltakozó fényben mi is megváltozunk, meg a könyv is, emlékezetünk hol elhomályosul, hol kitisztul, és sohasem tudjuk pontosan, mi az, amit tanulunk és felejtünk; sem azt, hogy mire emlékezünk. Ehhez a gondolatmenethez csatolhatjuk Marguerite Duras vallomását, miszerint „Strandon vagy parkban ritkán olvasok. Nem lehet kettős világosságnál olvasni, a napvilágnál és a könyvből áradó fényben. Villanyfénynél kell olvasni, úgy, hogy a szoba homályban marad, és csak a könyvoldal derül fel." Duras bizonyára olvasta Proustot, aki meg így vallott: „Az igazi könyvek nem fényes napvilágból és baráti beszélgetésből, hanem félhomályból és csendből születnek".

Tény, hogy ha kezünkbe veszünk egy könyvet, az azt megelőző és az azt követő könyveket is forgatjuk, nincs jogunk semmibe venni a nem létező vagy a még nem létező köteteket sem. Azt azonban már olvasója válogatja, hogy mit olvas ki egy könyvből, miként értelmezi az Umberto Eco-i nyitott művet, aminek egyik fő jellemjegye a non finito-állapot, az ambivalencia és a polivalencia, és ami nem egyéb, mint szüntelen palimpszeszt, vagy az előző tudások zanzásítása és megújító konzerválása, egy nyelv logikáján belüli tökéletesedése vagy elzüllése. Az értelmezés mint a műalkotást létrehozó aktus ma ugyan a tudomány tárgya, de ennek ellenére a műértelmezésre nem a tudomány hivatott. Hiszen, amennyiben a tudomány valami tébolyult szándéktól vezérelve vagy véletlenből magára vállalná ezt a szerepet, a művek extenzív olvasását visszafordíthatatlanul át kellene vennie a művek intenzív olvasásának és közösségi érvényű értelmezésének. Már pedig ez a rítus nemcsak a szerző, hanem az olvasó halálát is jelentené. A skolasztikus irodalom megszűntével az ilyen, egyetemes (érvényű) olvasatoknak befellegzett, ám az is igaz, hogy Guttemberg óta - Márai Sándor után szabadon - nincs értéke a tudásnak. Az ember csak felnyúl érte a polcra, és

111