Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Veress Miklós: Csodák múltán (vers)

T T

láttam - ahogy vihar jött - rámzuhanni a felhőt, amint tavaszi Nisszán tizennegyedik napján

Jeruzsálemet érhet - s így Moszkvát - végítélet: csapkodva fuldokoltam combomig érő tóban.

Egy villámlásnyi fényben még szembeúszni véltem dülleteg szemű arcom, s aztán, hogy: alszom, alszom

egy időtlen időben könnyedén, eltűnőben lidérces Szigligetiül, melynek romja ma rám dől.

Olyan volt ez a béke, mint Isten menedéke: s hihették: csupán játék e végső csapdosás még mert boldog voltam: boldog, de Iló már sikoltott, s partra a másik partról visszarángattak akkor.

Egy pádon ültem. Lentről néztem, hogy ott a rendőr. Minden oly valóság volt, mit gyerek könyvből másol;

s míg ők éledni véltek, jött az istenítélet: a vihar fákat döntött, jegek verték a mentőt.

Sümegig lelkem ázott, és útközben zsiráfok bámulták eltűnődve.

Azt hittem - csak kitömve,

104