Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Veress Miklós: Csodák múltán (vers)
magam is kacagásra fogtam, s a kies plázsra leérve már feledtem, hogy sorsomnak születtem. Dúlt kánikula ottan, én mégis megborzongtam: aztán ittunk egy sört és hullámmal várt a fürdés; bár villogta az első intéseket a jelző, gondoltuk, egyet úszunk mielőtt még elázunk. Mi épp csak bólyákiglan - mert a szabályban így van de Iló barátnője a nádas fele szökve kadajulisan (lám-lám, úgyse csap belé villám, hogy Dali életéről Gibsont fordítson végül új dimenziós korban, hol Nagyvilágos tértan sincs már, de tíz év múltán visszasodorja hullám s Újévet ünnepelve, már kikacagja kedve, hogy zsiráfokat láttak, míg hozták pizsamámat.) Magunk maradtunk ketten. Én Ilonkát követtem, de úgy éreztem, mintha valami más, mi hívna: s nem jutottam a mélyig, visszafordultam félig élve még, félig holtan. Hiszen nem is ott voltam:
