Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Jászberényi Lehel: A folyamat rajza (Tverdota György: József Attila)
dem klasszikus" „költészetének folyamatrajzát" adja. A hat fejezet egy-egy csomópontot ír le, József Attila költészetének immanens logikáját keresve és rekonstruálva. Az első fejezet (József Attila modern klasszicizmusa) voltaképpen az 1927-es önmagára találásig ívelő, még keresgélő, ellentét-tendenciákat egyidejűleg próbálgató, azokat végeredményben kiegyenlítő és továbbvivő, a modernet klasszicizáló fiatal költő próbálkozásait mutatja be. A második fejezet A József Attila-i tiszta költészet rajza, a harmadik (Költészet és cselekvés) a tiszta költészetet programköltészetté transzformáló, „politikus" költészet jellemzése. A negyedik (A szublimáció mint szóalkímia) egy újabb vonás az alkotásmód rekonstrukciójához, az ötödik (Mélyülő válság és megoldási kísérletei) az 1933-mal induló szakasznak az Eszméidben tetőző átalakulását, a hatodik („Szublimálom ösztönöm") a pszichoanalitikus elmélet költészetformálóvá, sőt modellé válásával járó végső periódust foglalja össze. A módszer, amellyel Tverdota él, a maga nemében egyedülálló. Értelmezései mögött az életrajz és a pálya részletekbe menő, igen alapos ismerete áll, s ezeket az ismereteit, ha szükséges, közvetlenül föl is használja. Igen jól ismeri a József Attila költészetét körülvevő, intertextuális szöveghálóként értelmezhető szövegvilágot is: a megelőző és kortárs versszövegeket, irodalmi (s nemcsak irodalmi) teóriákat, a költőre vonatkozó emlékezésirodalmat, a kritikai recepciót, stb. De mindez nem külsődlegesen, dekorációként jelenik meg a könyvben, hanem célirányosan alárendelődik a József Attila-versek poétikai-filológiai rekonstrukciójának, s egy - kikövetkeztetett, fölismert - folyamatrajzba való beillesztésének. Bár (nagyon helyesen) él a költő legjobb kortárs-értőjének, Németh Andornak útmutatásaival, fölhasználva megfigyeléseit és tapasztalatait, s ez a Némethre való jóérzékű hagyatkozás már önmagában is megkülönbözteti a szakirodalom nagy átlagától - ám nem „kívülről", valamely absztrakt elmélet nézőpontjából, a vizsgált életművet e nézőponthoz törve és „igazítva", közelít tárgyához. Ellenkezőleg, inkább belülről, a szövegkorpuszból kiindulva, mintegy az életmű immanens logikáját keresve (s lényeges pontokon megtalálva) a pálya mély- struktúrájának rekonstrukciója lebeg szeme előtt. Ez a szövegközeli eljárás persze kettős következménnyel jár. Az értelmezés során rendkívül gazdag poétikai-filológiai anyag halmozódik föl, a könyv jórészt ennek az anyagnak a szoros láncolatú folyamattá szervezése. Ugyanakkor, kényszerűen követve a kutatás változó színvonalú eddigi eredményeit, ez a rekonstrukció óhatatlanul némi egyenetlenséget mutat. Értelmezései olykor hallatlanul fontos fölismerésekhez vezetnek (vö. pl. a tiszta költészetről írtakkal), olykor azonban - a beléjük feccelt minden erőfeszítés ellenére - bizonytalanabb érvényű konstrukciót alkotnak (vö. pl. a párttagság költészettörténeti következményeinek számbavételével). Ez az egyenetlenség részben annak következménye, hogy Tverdota sem érthet minden részproblémához azonos szinten, részben - s elsősorban - annak, hogy könyve egyszerre összegzés és vázlat: egy sor kérdés szabatos megfogalmazása és tisztázása egyelőre még nem történt meg, ezeket még ezután kell elvégezni. A könyv címrendszere kicsit komplikált. Van egy címlapon is föltüntetett címe (ez: József Attila), s van egy belső, mondhatnánk második címe és alcíme is (A modern klasszikus, illetve Költészetének folyamatrajza). Úgy sejtem, Tverdota eredendő intencióit ez a belső cím mutatja meg (a címlapra nyomtatott cím csak a kiadói egységesítő szándék kifejezője). Akárhogy van, tény, Tverdota József Attilában valóban a modern klasszikust látja s láttatja. S ez részéről nem is megalapozatlan, önkényes vélekedés; sok jel vall arra, hogy költőnk valóban integratív alkatú, „klasszicizáló" alkotó volt - s ezt, ismeretes, nemcsak Tverdota vallja, mások, pl. Petri György, irodalmunknak ez a jeles poéta doctusa is. Magam azonban úgy vélem, ez a klasszicitás csak a pálya egyik, igaz nagyobbik részére jellemző. A kései, végső József Attila - analitikus orientációja következtében is, életproblémái radikalizálódá- sa következtében is - költőként is határhelyzetbe jutott. Olyan lebontó tendenciák jelentek meg élehnűvében, amelyek magát ezt a klasszicitást is meg-megbontották. Azt nem állítom, hogy eljutott volna a posztmodern stádiumba (amit az egyik mai értelmezői irány, 89
