Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Demény Péter: A végtelen partján

3

Ja

i

asszonyom, Tetőled ötlött// az élet. Átadod. Öröklöd". Itt kerül be a versbe az az asszony, akihez a költőnek személyes köze van.

Az élethelyzetek különbsége következtében a versek „mondanivalója" is nagyon különbözik egymástól. József Attila azt kiáltja, hogy elhagyták, s e tény szörnyű következményekkel jár: „Azt tagadta meg, amit ér. / Elvonta puszta kénye végett // kivül-belől / menekülő élő elől / a legutolsó menedéket". A szakítás révén tehát (vagy azáltal, amit a költő akként él meg) a nő és a férfi egyénisége egyaránt csorbult, bár a kapcsolat vége a férfit érinti súlyosabban.

Szilágyi Domokos viszont azt mondja: „ Ő szül. Sirat. Te tétován / áttámolyogsz a nagy időkön. / Kedved hol kövér, hol sovány. / Az idő nem pénz - az idő: könny. // Könny a szem alatti redőkön". Végül is arról van szó, hogy a férfi nem erre a világra való, csak „áttámolyog" az életen, s társa minden igyekezete ellenére sem tudja megmenteni: „Csak ő, az asszony / tudja, honnan jössz, merre tartsz. / Ő kérlelget halált: halasszon. // De hasztalan. Tudja az asszony". Az asszony „csupán" egy általánosságban vett életet tart meg - a férfit nem tudja megtartani, mert az úgysem él, csak támolyog. Valami súlyos és hűvös egyedüllét érzése hallik ki a versből, olyan magányé, mint amilyen a Bartók Amerikában egyik passzusában fogalmazódik meg: „Aki alkot, visszafele nem tud lépni - / s ha már kinőtt minden ruhát, / meztelenül borzong a végtelen partján, / míg fölzárkózik mögé a világ". A sorokat értelmezhetjük úgy is, mint amelyekben a költő magáról beszél, a saját esetéből kiindulva érzi át Bartók helyzetét, s később a maga tapasztalatát emeli általánossá, mikor a férfi alapvető idegenségét és tétovaságát az asszony ösztönös otthonosságával és biztonságával állítja szembe.

„Nem a szabad, a teljességgel érdek nélküli emberi kapcsolatok hajtóerejeként fogja föl [a szeretetet], hanem csupán a magányt, a félelmet, a folytonos diszharmóniát ideig-óráig oldani képes, nagyon is viszonylagos öröm forrásaként. Inkább a szükségből kovácsolt erény egyik formájának tekinti (...), amely enyhíti ugyan a tragikus létezés személyre szabott rabságát, de megszüntetni képtelen" - írja Cs. Gyímesi Éva az életmű egy korábbi szakaszáról, de a megállapítás a Tctováma is érvényes.4 Mint ahogy az irodalomtörténész másik mondata is: „A «határokon» túl, úgy tűnik, nem talál - racionálisan nem is fogadhat el - egy arkhimédészi pontot, azokon innen pedig az egyetlen, a megtartó, a személyesen is életben tartó érték az emberi érték és összetartozás. A nagy horderejű egyetemes sorskérdések, az antinómiák feszültsége most csitulni kezd, s (...) ez az emberi érték a fókusz: az égést enyhítő bensőséges párkapcsolat s a vele járó viszonylagos harmónia és derű".5 Mindkét esetben én emeltem ki a 'viszonylagos' szót, de nem véletlen, hogy Cs. Gyímesi Éva kétszer is megismétli, egymástól tízoldalnyi távolságra. A „bensőséges párkapcsolat" enyhítheti, de meg nem szüntetheti az égést - tehát a gyötrődést, a magányt, a feszültséget. Pedig Szilágyi igazán reménykedett, ameddig tehette: szintén az Alom és értelem szerzője idézi a Pogány zsoltárok egyes sorait ennek bizonyítására. „Vagy, vagyok, vagyunk a szentség / külön-külön nincsen mentség, / mindig kettős a mindenség" (10.). A Tétován első szerkezeti egysége (melyet az első szakasz és a hozzá tartozó „repülő sor" alkot) így zárul: „Nem lehet egy, csupán ha ketten". Míg a Pogány zsoltárokat (már csak műfaji szempontból is) a remény verseinek tekinthetjük, addig a posztumusz kötetben megjelent költemény a rezignáció, a belenyugvás hangján szól. „Kételyeimben kérhetetlen ingass, / bújj hozzám - ringassalak, ringass" - a 9. pogány zsoltár könyörgése nem talált meghallgatásra. És nem azért, mert aki ringatott, nem jól ringatott - érzéketlenség, tapintatlanság, durva sértés lenne ilyesmit állítani. Hanem azért, mert nincs az a társ, aki ringatásával örökre megszüntethetné a kételyeket. „Adj egy csöpp nyugalmat annak, aki / nyugtalanságra született" - kéri Szilágyi a kedvest az 1965-ös Szerelmek táncában megjelent Kis szerelmes himnuszok II. darabjában, ám a Tétován letargikus axiómáiból az derül ki, a nyugalom nem volt, mert nem lehetett elég.

84