Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Demény Péter: A végtelen partján
Ezek után talán megkockáztathatjuk a kérdést: vajon melyik vers pesszimistább, melyik állít súlyosabb igazságokat? Nem könnyű egyedül maradni (főleg, ha az ember egyik szerelmét a másik után veszíti el, egyik kapcsolata sem bizonyul életképesnek, mint József Attila esetében - igaz, nála az is érzékelhető, amit leginkább talán a szeretet kapkodásának nevezhetnénk), de azt az érzést sem könnyű megfogalmazni, hogy eleve egyedül vagyunk. Persze, Szilágyi Domokos sem ezzel a kijelentéssel kezdte pályáját, de ha a két verset nézzük, akkor a Tétován világképe radikálisabb. Érdekes, hogy milyen következtetés adódik, ha a költeményeket a két életmű összefüggésében elemezzük. Azt már vázoltam, miképpen jut el Szilágyi Domokos a Tétovánban olvasható higgadt, belenyugvó állításokig. Később, alig valamivel halála előtt még tovább lép: a Megvert az Isten című, 1976. augusztusi kézirattöredékének első szakasza így hangzik: „Megvert az Isten / élettel. / Meg a szerelem: / élnem kell. / Meg a halál is: / félnem kell. / Megvert az Isten / élettel". A harmadik-negyedik sorban található kijelentést úgy értelmezhetjük: „sajnos, élnem kell, mert szeretek valakit, s mert engem is szeretnek". Ezt az értelmezést a folytatás sem cáfolja meg, hiszen a második szakasz utolsó állítása: „Megjvert] a szerelem / egymással". Az ötödik-hatodik szakaszban aztán kiderül, Szilágyit a szeretet sem tarthatja vissza tettének végrehajtásától: „Lettem, hogy legyek/végtére/ország-világnak / cégére; / ki tudja, ilyen / cég ér-e / bármit is - járjunk / végére. // Föld alatt dől el, / nem másutt, / föld felett, füstben - / nincs más út, / akadjon az, ki / megértse, / ne higgye, hogy csak/ azértse". Nehéz feladat ez az ittmaradó számára... József Attila „lírai grafikonja" is hasonlít a költő életrajzához. Az 1934-es Eszmélet 10. szakaszában olyan bölcs rezignációval foglalja össze mindazt, amit a szeretetről gondol, hogy azt hisszük, többé nem érheti meglepetés: „Az meglett ember, akinek / szívében nincs se anyja, apja, / ki tudja, hogy az életet / halálra ráadásul kapja, / s mint talált tárgyat visszaadja / bármikor - ezért őrzi meg, / ki nem istene és nem papja / se magának, sem senkinek". Csodálatos József Attila-mondat! Mint az is, ami a 6. részben áll: „Rab vagy, amíg a szíved lázad -/ úgy szabadulsz, ha kényedül / nem raksz magadnak olyan házat, / melybe háziúr települ". A szívnek üresnek kell lennie, mert akkor nem fájhat. De persze a bölcsességek nem menthetik meg a költőt, még csak nem is segítenek. Akár üres a szíve, akár nem, egyedül kell borzonga- nia a végtelen partján, s eljöhet a pillanat, amikor már nem várhatja meg, hogy fölzárkózzon mögé a világ. Derrida szupplementaritás-fogalma bemutatása közben Bókay Antal éppen József Attilára hivatkozik, „aki például 1936 tavaszán Gyömrői Editben vélte megtalálni az igazit. Verseiből azonban nyilvánvaló, hogy Gyömrői csak helyettesíthette, kiegészítette az iga- zabbat, a mamát. De ha lehetséges lett volna a tényleges mama megjelenése, akkor kiderült volna, hogy ő is helyettesít, kiegészít valamit, valami abszolút, teljes szeretetet".6 A helyzet mély igazságot fejez ki, azt nevezetesen, hogy mindig csak keressük az igazit, de soha nem találjuk, mert nem találhatjuk meg. József Attila azt tapasztalta meg, hogy senki nem hajlandó huzamosabb időt tölteni vele; Szilágyi Domokos ezzel szemben azt, hogy aki hajlandó erre, az sem helyettesítheti (mert nem is helyettesítheti) az abszolút szeretetet, amely minden kételyétől, minden feszültségétől megszabadítaná, s teljes nyugalmat biztosítana. Az egyik költő ezért, a másik azért választotta a halált, de sorsuk ugyanazt közvetíti félelmetes pontossággal és egyértelműséggel: aki kételyekkel született, az minden körülmények között egyedül van, és az utolsó pillanatig egyedül marad. 85
