Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Demény Péter: A végtelen partján

szakaszok végig megőrzik szabályos képletüket, egyetlen sor sem hosszabbodik vagy rövidül meg. Szilágyi Domokos ugyan jócskán a Tétován születése előtt, 1969-ben búcsút mondott a trópusoknak, de a versben (nyilván tudatosan) nagyon is elfelejtkezik minden ilyen irányú felismeréséről, s ismét úgy ír, mintha hinne, hinni akarna az örökre lezárt műalkotásban.

A versek úgy indulnak, mint valami axióma, mint valami megfellebbezhetetlen igazság közlései, s ez az igazság mindenkire egyaránt vonatkozik. „Kivül-belől / leselkedő halál elől / (mint lukba megriadt egérke), // amíg hevülsz, / az asszonyhoz úgy menekülsz, / hogy óvjon karja, öle, térde". Nyilvánvaló, hogy a második személy nem egy valakit céloz: mindenkire utal. És: „Komisz a férfi egymaga, / rakoncátlan és tehetetlen. / A nappal rág, az éjszaka / álmatlan, rágós, ehetetlen. // Nem lehet egy, csupán ha ketten". Itt aztán fölösleges minden magyarázat: nehéz olyan mondatokat találni, melyek ezeknél jobban hisznek abban, hogy amit közölnek, az maga az egyetemes igazság.

Szilágyi Domokos mindvégig ebben a tárgyilagos és általános érvényű hangfekvésben marad, egyetlen pillanatra sem válik indulatosabbá, s állításai axiomatikus jellegét a rendkívül rövid mondatok is erősítik: a leghosszabbak sem terjednek két sornál tovább. Mint fentebb említettem, a Nagyon fáj a tizenhetedik szakasztól a huszonhatodikig (ezt a tíz strófából összeálló részt Tverdota György a vers harmadik szerkezeti egységének nevezi tanulmányában) ismétli a címadó szintagmát, illetve kétszer e szókapcsolattal rokon hangok jelennek meg: József Attila szerencsétlen szerelme gyűlöletbe csap át, s ezt a vers olyan pontosan jelzi, akár valami lelki hőmérő. Idézem Tverdotát, aki szerint a másik három részben a vers kétszakaszos atomokból épül: „A két strófából összenőtt ízület felbomlik. Mindegyiknek van egy sajátos, a többiétől különböző megszólítottja és mindegyik sajátos, a többitől nagyon éles körvonalakkal elhatárolható szerencsétlenséget villant föl. Az első szakasz a kisfiúk megvakulását, a második a jámbor emberek megrugdosását és leta- posását, a harmadik az ebek járművel való elgázolását, a negyedik a nők elvetélését jelzi, és így tovább".2 A vers hideglelősen gyűlölködővé válik, és egyúttal megszűnik általános érvényű lenni: ezekben a pokoli kívánalmakban nem osztozunk a költővel, még ha értjük is (vagy legalábbis igyekszünk megérteni) a fájdalmát.

A versek közötti különbség a szerzők magánélete közötti különbségből is fakadhat. Ismét Tverdotát idézem: „A költő második pszichoanalitikus kezelése már jó ideje (1934 ősze óta) tartott, amikor az első Gyömrői Editnek írott, a Szép Szóban Egy pszichoanalitikus nőhöz, kötetben Gyermekké tettél címet viselő, még bizakodással teli verse, 1936 tavaszán megjelent. Az ugyanezen a tavaszon kelt Szabad-ötletek jegyzéke azonban világosan mutatja a költő érzéseinek ambivalens jellegét: vonzódását az érzéki-szép fiatal asszonyhoz, a visszautasítás miatti frusztrációt és az ebből fakadó ellenséges indulatokat. Az 1936. őszi versekben aztán ez az ambivalencia és ennek részeként az ellenséges indulat eluralkodik, sőt helyenként ijesztő méreteket ölt. A költő és analitikusnője, illetve annak vőlegénye között botrányos jelenetek zajlanak le, ami év végére a kettejük közötti kapcsolat megszakításához vezet. A Nagyon fáj a kapcsolatnak ebben a kései, megszakadás előtti periódusában született".3 Nyilvánvaló tehát, hogy József Attila életének egyik mélypontján írta a költeményt, ráadásul egy olyan pillanatban, amikor, ahogy mondani szokás, az egész világra haragudott - elsősorban persze Gyömrői Editre.

Szilágyi Domokosnak nincs miért gyűlölködnie. Az ilyen külső minősítésekben mindig rejlik bizonyos kockázat (hiszen csak a viszonyban levők tudhatják pontosan, mi történik), mégis azt kell mondanunk, harmonikus kapcsolatban él egy asszonnyal, akit szeret és aki viszontszereti őt. A költő per definitionem küszködik magával, de szerelmének semmit nem lobbanthat a szemére. A Tétován talán ezért tudja végig megőrizni rezignált, személytelen, tárgyilagos hangját. Az egyetlen egyes szám első személyben induló sor áldja a társat: „Én

83