Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Demény Péter: A végtelen partján
Demény Péter A végtelen partján József Attila Nagyon fáj és Szilágyi Domokos Tétován című versének összehasonlító elemzése József Attila és Szilágyi Domokos verseinek összehasonlítása nem puszta szeszély. Aki ismeri Szilágyi költészetét, tudja, hogy gyakran, szeretettel hivatkozik elődjére. S nem csupán verseiben, hanem más műfajú írásaiban is: a legvilágosabb, legkifej tettebb utalás a Kortársunk, Arany János című kismonográfiája végén található. Az (Íme, hát megleltem hazámat) utolsó szakaszát idézi („Szép a tavasz és szép a nyár is, / de szép az ősz s legszebb a tél / annak, ki tűzhelyet, családot / már végképp másoknak remél"), s azt az állítását támasztja alá vele, mely szerint, ha a költő éli a költészetet, a legegyszerűbb fogalmazás a legtöményebb művészetet közvetíti".1 A Test a testtel mottója pedig (a vers az 1971-es Fagyöngyben jelent meg) éppenséggel a Nagyon fáj harmadik, illetve negyedik szakasza. Akkor miért mégis a Tétován! választottam? Először is azért, mert a Test a testtel játékosabban, humorosabban fejezi ki azt, amit a későbbi mű rezignáltan, súlyosabban - a Tétován szerintem közelebb áll a Nagyon fájhoz. Aztán meg azért is, mert az általam a továbbiakban elemzendő költeményről még olyan gyakorlott elemzők is hajlamosak elfeledkezni, mint Cs. Gyímesi Éva, aki „monografikus esszéjében" meg sem említi. Nem szemrehányásképpen mondom, inkább annak jelzésére, mennyire különbözőképpen olvassuk a talán legérdekesebb erdélyi költő opusait. Szólnak az összehasonlítás mellett más érvek is. Mindkét költő (különböző módokon, de) kevésnek érezte a szeretetet (nyilván ez is közrejátszhatott abban, hogy mindketten önkezükkel vetettek véget életüknek). Éppen ezért mindketten sokat gyötörték magukat a szeretetet érintő kérdésekkel: József Attila azzal, miért is nem szereti őt senki, Szilágyi Domokos viszont azzal, miért érzi egyedül magát, annak ellenére, hogy hű társ van mellette. Ezekről a kérdésekről szól a Nagyon fáj, illetve a Tétován. Ráadásul mindkét vers szerzője utolsó éveiben született: József Attila költeménye 1936-os kötetének címadó verse, a Szilágyi Domokosé pedig a posztumusz kötetben, az 1978-as Tengerparti lakodalomban látott napvilágot, tehát mindketten „a halál árnyékában" írták soraikat. A Nagyon fáj is, a Tétován is rendkívül szigorú formában íródott. Az előbbi háromsoros szakaszokból áll. A sorok közül az első rövid (4 szótag), a másik kettő hosszú (8, illetve 9 szótag). A szakaszok első két sora egymással, míg utolsó sora a következő szakasz utolsó sorával rímel, így: aab, ccb, dde, ffe. Szilágyi Domokos versének szakaszai négysorosak: a páratlanok 8, a párosak 9 szótagúak. Minden szakasz után egy „repülő sor" következik, mely szintén 9 szótag, és amely a páros sorokkal rímel. A rímképlet tehát: abab // b, dede // e. Ahogy József Attilánál két szakasz képez egy szinte megbonthatatlanul zárt szerkezeti egységet, úgy Szilágyi Domokosnál öt sor. A forma zártsága arra utal, hogy mindkét költő világnézete modernnek nevezhető: mindketten hisznek a „nagy elbeszélésben", abban, hogy a forma és a tartalom zárt és áttekinthető, s hogy minden fájdalom ellenére érdemes megküzdeni ezért a zártságért. A továbbiakban szó lesz a Nagyon fáj „felbomlásáról", a címadó szókapcsolat rögeszmés ismétlődéséről, a gyűlöletként megnyilvánuló végletes szerelem áradásáról, de ezt a „felbomlást" tényleg idézőjelbe kell tennünk, hiszen maguk a 82
