Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Beney Zsuzsa: József Attila inverz anyaképei (Anya - Szürkület)

Magának a szürkületnek képe, rejtett kétértelműségével, amit a vers vége majd megmagyaráz, mindegyik közül kiemelkedik. Kiemelkedik, és egyben megadja a versnek azt az alaphangját, amit majd a költemény végén fogunk valójában megérteni, úgy, hogy észre sem vesszük, hogy a megértés és befogadás kulcsa itt, a majdnem első képben már hívószóként jelentkezik. A tar ágak szerkezetei, karoló, öblös formáikkal tartanak valamit: mint edény a tartalmát, vagy, hogy már itt utaljunk a befejezésre, mint anya magzatát. A vers kezdete és befejezése azonban egy másik képben is fedi egymást: a faágak szerkezetei az üres levegőt tartják, a levegőt, amely űrnek tűnik annak szemében, aki a láthatatlanban a semmit érzékeli. A világ dolgai közül nincs még egy, amit oly könnyű lenni semmiként elképzelnünk, mint a levegőt, mely mintha nem is lenne a dolgok között, holott a dolgok közötti távolságot tökéletesen betölti. Ennek a két sornak (a másodiknak és a harmadiknak) hangzása szintén egyszerre érezteti a semmit és az anyagot: a t hangzók alliterációi a keménységet, konkrétumot asszociáltatják, különösen az első szó, a távol hangulatával. Mégis: a kép minden sivársága ellenére e fák keccsel tartják az üres levegőt, keccsel, mint majd a Kései sirató anya-figura variációinak végső lágysága és gyengédsége, a „lenge, könnyű lány". Rejtetten, de ez a jelző is, akárcsak az ágak szerkezetének öblös kehely alakja, a fák női jellegére utal.

Ezt a képet azonban, amelyről mindeddig megtévesztő módon mint a vers kezdetéről beszéltünk, valójában megelőzi egy nagyon fontos állítás, mely az egész költeménynek szubjektív-objektív koegzisztenciáját meghatározza. A vers, első sora által, a Téli éjszaka önmegszólító szubjektivitására emlékeztet, itt még konkrétabban, megfellebbezhetetlen állítás formájában: „Ez éles, tiszta szürkület való nekem". Hideg, komoly, kíméletlennek tűnő kijelentés. Miért? Mert az, ami éles, tiszta és szürke-színtelen, egyszerre a táj, a napszak, és vagyok én. Az én megfelelőjét keresem a külső világban, abban, ami egyszerre a bennem élő, belőlem kivetített külső létezés, és az objektiven látott, legalábbis az annak vágyott valóság. Ez az analógiás világkép tekinthető József Attila költészete egyik alapjának, és mint majd látni fogjuk, a költemény egyik specifikumának.

A t hangzók alliterációja vezet át bennünket a következő sorba, mely mintha e józan, hideg első sor gondolati, ugyanakkor pedig hangzó folytatása lenne. A tárgy-egyén - mi mindent fedhet ez a József Attila írásaiban valószínűleg nagyon ritka szó. Egyrészt a tárgyakat, a létező valóság alkotórészeit - másrészt az egyént, aki egy a tárgyak közt, és legfőképpen az egyént, aki tárgyiasult, elvesztette individualitásának életszerűségét, úgy válik el - pontosabban válik ki a létezés egységéből, mint az éles, tiszta szürkület körvonalai, a tar fák szerkezetei. így létezni azonban lehetetlen, a szerkezet elveszti tartó váz jellegét, a tárgy-egyén magába roskad, önmagába záródik, és ebben a bezártságban meg kell semmisülnie.

Nem más ez, mint az őrület hajszálpontos, elképesztően hiteles leírása, több annál, mint amit a híres „eszméim közt, mint a majom" részlet jelent: ott legalább, ha belső eszmékről is van szó, ezek az eszmék kivetülnek, ezek maguk képezik a rácsot, s az eszméknek van valamelyes önállóságuk, vagy él bennünk önállóságuknak valamelyes képzete. Rácsok mindenképpen kívül, körülöttünk vannak. Itt: magába mélyed és talán megsemmisül - az önmagába mélyedés, ez a besüppedt kráterre emlékeztető szó vezet el a benső, ez pedig, automatikusan a külső, pontosabban a teljes semmibe.

A következő rész: válaszolna erre ösztönöm, ismét a hideg-rideg, csak gondolati helyzetkép meghatározása. Ezt mondanánk, ha prózát és nem verset olvasnánk. Csakhogy a vers a kép gazdagságával árulkodik a tartalom intenzitásáról, színességéről, vagyis vitalitásáról. A kutya, József Attila régi képe, szomorúan rideg környezete ellenére élőlény, gazdája tulajdona. Mihez kezdhetnék nélküle? Mégis létezik a hiány, a másra utaltság, még akkor is, ha ez a másik szintén saját magam, önmagam megszidott, elfojtott ösztönvilága, mely tudja azt, amit értelemmel nem követhetek - mert az értelemmel követhető világ nem lehet más, mint tévedés. A valóság nem léte az egyetlen biztos állítás, a jambus, a vers

62