Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Beney Zsuzsa: József Attila inverz anyaképei (Anya - Szürkület)

ösztönből fakadó ritmusképlete az egyetlen, ami még megtarthat a nyelv közösségében, legyen bár ez a nyelv a képek túlságos intenzitása folytán az értelem nyelvéhez képest inverz jellegű. A vers-kiemelt, specifikus, a József Attila-i életműből különbözősége miatt kiemelkedő jellegének másik komponense a mondanivaló sivárságához képest a hasonlatok és képek túlságos intenzitása. Ez az a pont, ahol a benső egyensúly megbomlása tetten érhető: a képek színessége által eltakart, meglévő logikában, a semmi és a valami, méghozzá a nagyon színes, nagyon élő valami, nem a világ, hanem a világ felfogásának diszparát jellegében. Ezt a végtelenül fegyelmezett és tudatos költőt, itt, ebben a versben, minden tudatossága mellett magukkal ragadják saját képei, és ezzel tartalom és kifejezés olyan aránytalanságát hozzák létre, amely alig-alig fordul elő az életmű más darabjaiban.

Valószínű, a képek e túlfokozottsága, túlzott expresszivitása okozza azt, hogy a verset igen közel érezzük Füst Milán expresszív költészetéhez. Különösen három nagy képében: az egyik a már említett ösztön-kutya (tehát az ösztön vegetatív, az emberi tudatot el nem érő, állati jelleg), a másik az emberekről szóló részlet (mind lökdös, vartyog, taszigál), a harmadik pedig a befejezés, melyet a költemény legfontosabb részének érzek, s aminek elemzéséért e dolgozat megszületett.

Itt újra, és az előzőnél sokkal intenzívebb és sokkal félelmetesebb formában találkozunk az inverz anya képével. A költő már azonosítja magát vele, púpját, a láthatatlant (és feltehetően a szégyenteljeset) úgy hordja, mint őrült anya magzatát. Mennyi ellentmondás: a púp, amit senki nem vesz észre, ami egyszerre szégyen és valami olyan, ami másra is tartozó, szánalmat kiváltó - hiszen az állítás kifejezetten a magányra, a részvétlenségre, a másik ember észre-nem-vevésére utal. Ez a hátul viselt púp csakis az enyém, mint az anya elöl viselt magzata, én, a púpos olyan vagyok, mint az őrült anya, aki magzatként - legalábbis tudatában - a semmit viseli, így hát, az én anyám, aki magam vagyok, engem visel mint semmit, s én mint szülötte, semmi vagyok, tiszta űr. A gondolat nem nélkülözi, hanem túlhajtja a logikát, a vers itt is spirálisan emelkedik, de aztán, hirtelen, bár nem váratlan végső képével visszatér a kiinduláshoz. A tar fák az üres levegőt tartják rácsaik között, amelyen ki- és bejárhat a levegő. Az én, őrült anya képében, magzatát a semminek, a tiszta űrnek képzeli. Nem a gondolat, hanem a kép tér vissza, magában a képi jellegben absztra- hálva, a valóságból a látomásba transzponáltan. A valóságból, a szürkületi tájból, ami egyben látomás a látomásba, ami a valóság képét, a terhes anyáét veszi magára. Az én és a nem-én, a valóság és a látomás, a tiszta gondolat és a turbulens tartalom példája ez a vers. Ha mélyebben belegondolunk, kép és metafora egysége-különállása.

Elhangzott 2003. április 11-én az angyalföldi József Attila Művelődési Központban.

63