Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 1. szám - Legenda Mándy Ivánról

Rába György: Ez nem divat volt. Ez ugyanolyan, mint a mítoszok és a legendák élménye, azoknak a számára, akik ezt szeretik és olvassák. Benne van egy rendszeres, szerves világ, a maga valóságos érzékelhető részleteivel együtt. Ő ezeket a legendákat szerette. A futballban sem feltétlenül magát a játékot, persze azt is, de amikor jellemezni akarta a futballt, azt mondja: tudod, az olyan, hogy amikor az egyik néző kiabál, hogy mit csinál ott az a Szabó kettő, akkor azt mondja a másik: ne beszéljen, az ott a Konrád három! Úgyhogy ezekben benne él egy egész történelmi szakasz, egy társadalmi réteg, sőt egy egész kor adott társadalma.

Káló Flórián: Mi az, ami a leginkább megkülönbözteti másoktól nekem Mándyt? Úgy tudott megírni valamit, mondjuk, azt az asztalt, amit mindannyian ismerünk, még a Teleki térre néző lakásból, azt a hatalmas ebédlőasztalt, ami kiselejtezésre került, amikor Judit átköltöztette őt az új lakásába, ahogy ez az asztal meg tudott sértődni azon, hogy őt ki fogják selejtezni. Tehát, ahogy ő fel tudta emberi tulajdonságokkal ruházni a tárgyakat! Vagy az a szék, amit kiraktak oda a gangra, aminél elesettebb, embervonású széket senki nem írt meg a világirodalomban. A villamos! Senki másnak nem juthatott eszébe, hogy akkor Kossuthot felülteti arra a villamosra, meg Ferenc Józsefet, ezekben ő egészen sajátos, egyedi és abszolút egyéni volt.

Rába György: Ezt a korszakát én is nagyon szeretem, nem mintha a többit nem szeretném. Ez valóban olyan új stílusfordulat, vagy kiteljesedés, vagy továbblépés az ő pályáján, amit nem várt az ember, és nagyszerű. Ha elgondolkozom ezen, hogy mi ennek a gyökere, hogy jöhetett létre, akkor megkockáztatom a következőt: benne alapjában volt egy sértettség a világgal szemben. A nehéz éveket átélt gyerek sértettsége, a fiatalember sértettsége, aki nem érettségizett le. Tudjuk, hogy ebből aztán virtust csinált a történetekben, nekem még azt is mondta, hogy ő az első elemit is megismételte, mert nem tudta kitenni az i-re a pontot. De azért ez munkált benne, és ez a földuzzadt fájdalom vagy lobosodó seb indította, késztette arra, hogy áttegye a világba ezeket a fájdalmakat, ezeket a sérelmeket, és így jutott el oda, hogy tulajdonképpen ezek a tárgyak majdnem mind panaszkodnak, mind valami kicsi tragédiát élnek át a maguk életében, és ebben az ő személyes, hogy úgy mondjam, lírája ölt testet, manifesztálódik, változik valóságos ténnyé.

Hogy Ferenc József és Kossuth fölül a villamosra, abban pedig az ő történelemszemlélete nyilvánul meg, a történelmet viszont mindig kicsinyítve nézte. Kicsinek, jelentéktelennek, ahhoz képest, hogy mi egy emberi fájdalom éppen ma, mi egy emberi öröm éppen ma, és ezért Ferenc Józsefet és Kossuthot minden további nélkül föl lehet ültetni a villamosra.

Káló Flórián: Én azt hiszem, hogy végül is az írókat, én most csak az elsőrendűekről beszélek, tehát magát az irodalmat, a győztesek nem igazán érdeklik. Mindig a vesztesek, akikre igazán oda tud figyelni, akiket szeret. Nagyon jól mondod, és ezért csillant föl a lelkem ettől, ahogy elkezdtél erről beszélni, a vesztesek szeretete, az elesettek, a szánni valók, az életből kilököttek szeretete, ami átlengi az ő öregkori, hadd mondjam így: líráját.

116