Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Tverdota György: A József Attila-kutatás dilemmái

tának kialakítását hajtja végre. A költők nem adják föl modernségigényüket, mert arra jönnek rá, hogy a legkorszerűbb törekvések - az avantgárd tévhiteivel szemben - jól összeegyeztethetők a költői tradíciókkal. Fontos új fejlemények természetesen időről-időre bekövetkeznek, akár olyanok is, amelyek a Kulcsár Szabó által ajánlott terminológiával jól leírhatók. A Szétterült ütem hálója tehát egy, a húszas-harmincas évek fordulóján meginduló valóságos átalakulást feszít túl a képtelenségig és torzít el önkényesen. József Attila az avantgárd kalandja után maga is kialakította a hagyományőrző modernség egyik, rá jellemző változatát, de nem volt részese semmiféle paradigmaváltásnak, s következésképpen a küszöbhelyzetéről adott kulcsári állítás merő képzelődés.

A „későmodern" korszakmegjelölés kérdését önmagában nem kommentálom. Hogy abban az irodalomban, amelyből a terminus kölcsönözve lett, használata helyénvaló-e, vizsgálni nem tisztem. De ha a magyar irodalom történetében volt későmodern korszak, akkor az nem a harmincas években volt. Vagy legyünk óvatosabbak és engedékenyebbek: tegyük fel, hogy vannak szerzők, jelenségek, akik és amelyek későmodernnek minősíthetők. József Attila biztosan nem tartozik közéjük. A rá jellemző irányt én tanulmányaimban szándékos paradoxonnal „modern klasszicizmusnak" nevezem, egyszerre utalva modernségére és a tradíciókhoz való affirmativ viszonyára.

Emlékeztetek ennek kapcsán Kulcsár Szabó kritikájának arra a mozzanatára, amelyet József Attila „egyfajta neoklasszicista-újrealista alkotásmód" kontextusába helyezése fölött gyakorolt. Nem tudok róla, hogy ennek a kontextusnak a létét bárki megcáfolta volna. Időszerűségének kétségbevonására azért van szüksége kritikusunknak, mert útjában áll az általa javasolt későmodern fordulat érvényre juttatásának. Itt csak annyit jegyzek meg, hogy költészetről lévén szó, nem hiszem, hogy célravezető mellékesnek tekinteni a formaképzés kérdéskörét. S ha így van, akkor be kell látnunk, hogy a harmincas években újra feléledő normák, szabályok, receptek, s maga a hagyománykövetés valamiféle klasszicizmus felé tendálnak. A retrospektív mozgás mélyén fölfedezhető előre mutató változásoknak, a modernség új fejleményeinek számbavételéhez pedig nem kell vadonatúj paradigmát kreálni, jól elférnek a modern klasszicizmus vagy egyszerűbben a modernség keretei között. (Szabolcsi Miklós a miskolci konferencián, élete utolsó nyilvános fellépésén amellett érvelt, hogy József Attilát tökéletesen elegendő modern költőnek tekinteni, minden megszorítás nélkül.)

Ha megszabadulunk attól az előfeltevéstől, amely szerint József Attila életművében végbement „számos klasszikus-modern versalkotó elv visszavonása", nem kényszerülünk „a kései modernség szemléleti-poétikai jellegzetességeinek" hajszolására, a művekben mindenáron történő fellelésére sem, ami nem akadályoz meg abban, hogy ha valamelyik versben például az én-felfogás terén bármilyen tényleges elmozdulás történt a Romantikától öröklött én-felfogáshoz képest, azt vizsgálat tárgyává tegyük. Az én szerepének oly mérvű átalakulása egyébként, amely megengedné, hogy az érett életmű egészét az én destabili- zációjának égisze alá vonjuk, biztosan nem történt meg József Attilánál. Az én konstrukciójának lebontásában nem küzdött vállvetve Benn-nel, Pounddal. (Valéry ilyen pozicionálásával szemben kételyeim vannak.) A társadalmi és lélektani okokból összekuszálódó személyes énje destabilizálódását épp ellenkezőleg, a poétikai én szilárdabb, tagoltabb kiépítésével kísérelte meg megakadályozni a költő. Az én pozíciójának árnyalt meghatározása érdekében azonban, amelynek fontosságát készségesen elismerem, a művek és a szerző közötti szociálpszichológiai és mélylélektani kapcsolat feltárására lenne szükség.

A Kulcsár Szabó-féle kritika egyik kulcskérdése: hogyan bánjon a művek értelmezése során a kutató a referenciákkal? Van-e létjogosultsága az életrajzi, lélektani, eszmetörténeti szempontok számbavételének az analízis során? Úgy gondolom, hogy - legalábbis József Attila esetében - célra vezető eljárás a referenciák és általában poétikán túli szempontok fi8