Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 12. szám - Tverdota György: A József Attila-kutatás dilemmái
Hiányunkban egy ilyen elgondolásnak. Az irodalomban a húszas évek végén végbement fordulatot a szaktudomány egészen más fogalmi keretben írta le. Tegyük hozzá, hogy a paradigmaváltás egyik fontos eleme korszakküszöb feltételezése, amely mintegy szemléletesen elválasztja az Előtt-et az Után-tól, egyúttal megengedi, hogy az akadályon, amelyen egyesek fennakadtak, mások sikeresen átléphessenek. Az átlépők jutalomban részesülnek, többletérték tulajdonosaként tündökölnek, míg a küszöb innenső oldalán maradók büntetést kapnak, értékhiányos alkotóként bírálják őket. József Attila Kulcsár Szabó szerint „küszöbhelyzetben'' van. Már a húszas években felmerül nála „számos klasszikus-modern versalkotó elv visszavonásának igénye", s egyben „a kései modernség korszaknyitó szemléleti-poétikai jellegzetességei nyilvánulnak meg" lírájában. A kötet bevezető tanulmánya József Attila műveivel illusztrálja a későmodernség kritériumrendszerét (vagy -kötegét). A Szétterült ütem hálója rendelkezik egy olyan előfeltevéssel is, amely nem függ a költészettörténeti állapot leírásától, s ez az, hogy a lírai műnemet messzemenő szabadság jellemzi attól a valóságtól, amelynek talaján a lírai költemények létrejönnek, szemben a „hagyományos" felfogásokkal, amelyek a valóságábrázolásnak, az önkifejezésnek, az alkotó életrajzi énjére visszavonatkozó referenciális viszonynak jelentőséget tulajdonítottak. A tanulmány szerzője ennek a líra radikális autonómiáját fel- és elismerő elképzelésnek a nevében lép fel. Ez az általános előfeltevés annyiban kapcsolódik a későmodern paradigmához, hogy a szerző szerint a költészettörténetnek e periódusában jutottak (újra) a leghaladottabb alkotók annak tudatára, hogy műveikben sem önmagukat nem fejezik ki, sem a valóságot nem tükrözik, hiszen felfogták vagy legalább megsejtették azt a gadameri-kulcsári igazságot, hogy „csak akkor részesülünk az irodalom esztétikai tapasztalatában, ha a szöveg »kijelentésének felfüggesztődik a valóságvonatkozása«". A vallomás vagy az ítélet már csak azért sem tarthat igényt reprezentációs igazolásra, mert a Romantikától örökölt én, aki ilyen konfesszió vagy ítélkezés kiindulópontja lehetne, a későmodern alkotók számára nem létezik többé. A korszakküszöbnek „új antropológiai horizontja" van. Ezt a horizontot kritikusunk újra Gadamerre hivatkozva húzza meg: „A korszakküszöb elhatározó tapasztalata: az emberi lét alapformája a nyelviség". Ennek a felismerésnek az érvényesítése nem következhetne be a „későmodern szubjektum felfogás" kidolgozása nélkül. Ez építőmunkát azonban rombolásnak, „az én poétikai destabilizációjának" kellett megelőznie vagy kísérnie. „A szubjektivitás felől megértett s így a világ »mértékéül« vett én világtapasztalatának diszkurzív rendje alapjaiban indul változásnak", s eme „én konstrukciójának lebontásában" olyan nagy alkotók vettek részt, mint Benn, Pound, Valéry... és József Attila, hiszen Kulcsár Szabó szerint „az identikusként jelenetezett én kijelentéseinek igazságstátusát ez a líra kérdőjelezte meg először". A későmodern koncepció képviselőinek eztán már nincs más dolguk, mint hogy levonják az én ilyen radikális pozícióváltozásának „poetolőgiai" következményeit, amelyeket itt csak mintegy illusztráció gyanánt idézhetünk föl. Az egyik legfontosabb következmény az allegorikus alkotásmód felértékelődése, hiszen „az allegória alanya csak grammatikai énként képes megnyilatkozni. Az allegória énjének jelfunkciója üres perszonifikációt létesít." Ami mindenek előtt megszűnik az allegorikus alkotásmód technikáiban, az „az organikus kód stabilizáló ereje". Bekövetkezik „az organikus műegész revíziója", amelynek eredményeként „a líra organikus kódja felbomlott". A későmodern paradigmában az „anorganikus lírai kód" lép érvénybe. Az anorganikus kompozíció példaműve Kulcsár Szabó szerint József Attila Eszmélete. Itt és másutt József Attilánál a képi építkezés anorganikussá válik, „dehumanizált poetológiai eljárások" ütik föl a fejüket, de-naturalizálódnak a lírai kódok, fölértékelődik a kontingenciák műalkotásképző funkciója, amelyek szerint „a vers alakzata mindig »másként is lehetséges«". A szerző saját és tanítványai egyik legfontosabb eredményének azt tartja, hogy működésük eredményeként József Attila életművében feltárulnak 5
