Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Tverdota György: A József Attila-kutatás dilemmái

„az egységes jelentésképzésnek ellenszegülő nyelvi struktúrák véletlenszerűségei, szabályozhatatlan szemantikai viselkedése", napfényre kerül „az egységes jelentésképzésnek ellenszegülő diszjunktív figurativitás". József Attilánál megjelennek a „fragmentum jellegű eljárások", érvényesül „a modulszerű áthelyezhetőség elve", „önállósult szövegegységek" cirkulálnak az életműben. Ezáltal megkérdőjeleződik „a tökéletességében változhatatlan műalkotások kultikus státusza", „hitelüket vesztik" „a mű egyszeriségének képzetei."

Csupán ízelítőt tudtunk adni a későmodern költői paradigma koncepciójának József Attila jellemzése kapcsán felmerült „poetológiai" mozzanataiból, a líra új diszkurzív modelljeinek legfontosabb jegyeiből; sem teljességre, sem rendszerességre nem törekedhettünk. Számbavételük talán elégséges lesz a József Attila-kutatás megelőző Ízületét tárggyá tevő kulcsári kritika megértő felidézéséhez. Mivel, mint láttuk, e koncepció szerint a későmodern lírai mű értelmezése során szigorúan meg kell maradnunk a „nyelvi-irodalmi jelentésképzés" körében, minden, a mű keletkezésének vagy magának a szövegnek a magyarázata érdekében a külső vagy belső (lélektani) indítékokra, körülményekre vetett kutató tekintet az elemzett mű „depoetizálás"-ának, egyfajta „biografista" beállítottságnak bűnében marasztaltatik el. Hasonlóképpen „grammatizáló értelmezés" gyanánt bélyegeztetik meg az olyan magyarázat, amely eszmetörténeti szempontokat von be a költői szöveg magyarázatába. A tanulmány külön kritikai figyelmet szentel annak a felfogásnak, amely József Attilát szerinte meg nem engedhető módon „egyfajta neoklasszicista-újrealista alkotásmód" kontextusába helyezte. A szerző az életmű és életpálya eddigi mélylélektani megközelítéseit (talán kivételekkel) „a József Attila-lírán élősködő pszichoanalitikus reflexiók" minősítéssel veszi egy kalap alá.

A menet közben gyakorolt kritikai ítéletek a gondolatmenet egy-egy csomópontján általánosabb, a jelenlegi József Attila-kutatás egészét illető, karikaturisztikus elrajzolásokat sem nélkülöző megállapításokba futnak össze. A kötet előszava még kíméletesebben fogalmaz: „A József Attila-újraolvasás legutóbbi markáns szakaszát, elsősorban a kultusz-, kór-, párt-, kiadás- vagy eszmetörténeti érdeklődés határozta meg, az 1980-1990-es évek legjelentősebb eredményei - néhány fontos kivételtől eltekintve - az életmű hozzáférhetőségének ezeket az inkább külsőnek nevezhető feltételeit segítettek tisztázni". A tanulmány első passzusaiban azonban teljes élességében megtörténik a hagyományos és a kívánatos kutatási irányok konfrontálása: „míg a referenciális olvasás skáláját - a párttörténeti érdeklődéstől a költő szociális helyzetének és a kortárs irodalmi diskurzusban betöltött szerepének vizsgálatán át - az az elv terjesztette ki egészen a patopszichológiai vonatkozásokig, hogy mindez a biográfiai én »hiteles« és »igaz« történetéhez szolgáltasson kifogástalan dokumentumokat, addig a szövegek irodalmi teljesítményéi, érintő kérdések erejéből arra is alig futotta, hogy legalább kizárólagos illetékessége ügyében késztessen módszertani önreflexióra egy olyan filologizálást, amely e líra fikcionalitásának felfüggesztésével húzta ki a talajt a nyelvi-poétikai megközelítés alól". A szöveg egy későbbi helye újra csokorba fogja és megtépázza a korábbi József Attila-kutatás majdnem egészét, egy-egy részleges kivételt téve csupán: „De az én poétikai destabilizációja nemcsak a biografizmust fenyegette tárgya elvesztésével: a maga szemérmes elbeszéléseiben a párttörténeti megközelítés éppúgy a mimézis alakzataihoz folyamodott, mint a személyiség kortörténetének »rekonstrukciói«".

A kritikai összkép bizonyos részletei még exponálhatóak lennének, de lépjünk inkább az általánosítás legmagasabb szintjére, s vessünk pillantást azoknak az elveknek a kritikájára, amelyek Kulcsár Szabó szerint az eddigi József Attila-kutatás zömét a fentebb jelzett tévútra vitték. Az előbbi idézetben megjelölt „biografista", „párttörténeti" és „kórtörténeti" megközelítésekkel kapcsolatban állapítja meg kritikusunk, hogy „mindhárom eljárás a belső elkülönböződéseket felülíró (humán)ideológiai jelentésképzésnek szolgáltatta ki e versek poétikai beszédhelyzetét,... valamennyi az egységes (lélektani, politikai, irodalmi) sze