Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 12. szám - Tverdota György: A József Attila-kutatás dilemmái

A nyugalom és a béke természetesen nem abszolút érték. Túlzásba vitele a szakmai színvonal csökkenéséhez vezethet. Lehetséges olyan helyzet, amikor a folytonosságot meg kell törni, szakítani kell bizonyos módszerekkel, háttérbe kell szorítani, vagy egyenesen ki kell iktatni elavultnak bizonyult szemléletmódokat ahhoz, hogy a kutatómunka újra lendületbe jöhessen. A kötet szerkesztői elérkezettnek látták a pillanatot arra, hogy a József Attila- kutatás elé új célokat állítsanak, leszámoljanak a megcsontosodott rutinnal, pellengérre állítsák a kiüresedett vizsgálati eljárásokat. Ezt a programot az Előszó és Kulcsár Szabó Ernő bevezető tanulmánya valósítja meg. Szinte kikényszeríti annak vizsgálatát: valóban szükséges-e fordulatot végrehajtani a József Attila-kutatásban?

A hangvétel brutális nyíltsága, amellyel Kulcsár Szabó pálcát tör fölöttünk, talán nem is baj. Tiszta helyzetet teremt. A kritikával való szembenézésre és önvizsgálatra ösztökél. Tudom, hogy kritikusunk rossz néven veszi, ha - úgymond - tárgynak tekintik (noha ő maga előszeretettel gyakorolja ezt a tárgyiasítást másokkal szemben), ezért megpróbálom, amennyire tőlem telik, megérteni szempontjait. Azért érhetjük be a szakterületet ért kritika és a belőle következő program tekintetében a bevezető tanulmány részletesebb vizsgálatával, mert Kulcsár Szabó tanítványai és szövetségesei nem sok eredetiséget mutatnak hozzá képest, éppen csak végrehajtják a mester direktíváit.

A Szétterült ütem hálója szerzője a ma korszerűnek tekintett költészetelméletekből kialakított egy líraelméleti koncepciót, valamint rendelkezik egy ugyancsak átsajátított vízióval a XX. század költészettörténeti fejleményeiről. Álláspontját rendszeresen támogatja meg vitathatatlan tekintélyekre való hivatkozásokkal. A költészettörténet számunkra itt elsődlegesen érdekes periódusa tekintetében ennek a víziónak az ún. „későmodern" lírai paradigmára vonatkozó fejezete érdekes. A költészet fejlődésének ebben a stádiumában állítólag felbomlanak, megrendülnek az ún. „klasszikus modern" paradigma szemléleti módjai és poétikai eljárásai, s átadják a helyüket gyökeresen új poétikai elveknek, amelyek aztán a posztmodern irodalomban jutnak kiteljesedett formájukhoz. A későmodern paradigma tehát a klasszikus modernségtől célelvúen a posztmodern felé haladó átmenet poétikai ismérvrend szerének tűnik. Nem tárgya dolgozatomnak annak megvizsgálása, létezik-e irodalom, melyben ez a fejlődési séma eredményesen alkalmazható a folyamatok leírása, a teljesítmények értelmezése és értékelése terén.

Kulcsár Szabó ezt a formulát a magyar költészetnek főleg a harmincas-negyvenes éveire alkalmazza. Ennek létjogosultsága annyiban képezi részét vizsgálódásunknak, hogy József Attila életművének java a húszas évek vége és a harmincas évek vége között bontakozott ki, tehát igencsak beleesik a kérdéses tartományba. Annak megvitatása, hogy voltak-e magyar költők, írók, akiken, s voltak-e évek, amikor a későmodern terminus alá fogható vonások felismerhetők, messzire vezetne. Közelebbi kutatási területünk szempontjából most annak a kérdésnek van jelentősége, hogy vajon József Attila életművének megértéséhez megfelelő fogalmi keretet biztosít-e a Kulcsár Szabó által javasolt későmodern paradigma?

Vannak jelentős szerzők (Babits, Radnóti), akiknek megítélésében súlyos hátrányokkal jár ez az új megközelítésmód. De József Attila nem került be a szürke zónába. E költészettörténeti koncepció képviselőinek alapvető érdeke reprezentatív, emlékezetes teljesítményeket találni, amelyekre hivatkozva igazolható víziójuk helytálló volta. József Attila azok közé a szerencsések közé tartozik, Kosztolányi Dezső és Szabó Lőrinc társaságában, akiknek művei alkalmasnak tetszenek e szerepre.

Kulcsár Szabó nem egyszerűen a líratörténet újabb fejleményeit veszi számba, hanem azt állítja, hogy a húszas-harmincas évek fordulóján paradigmaváltás, azaz radikális költészettörténeti fordulat ment végbe nálunk, amely villámgyorsan és döntő mértékben megváltoztatta a mértékadó lírai művek poétikai természetét. A gondolat újszerűnek éppenséggel újszerű, ha megfontoljuk, hogy a kérdéses időszaktól, a harmincas évek elejétől a kilencvenes évekig, a későmodern koncepció kialakításáig semmi nyoma nem volt tudo4