Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Lőrinczy Huba: Az inkvizítor és az eretnek (Márai Sándor: erősítő)

Jegyezzük meg újfent: szó sincsen arról, hogy a fölsorolt mozzanatok, kedvezőtlen élmények és benyomások valamiféle kauzális renddé, a pálfordulás előkészítésévé, legalább részleges magyarázatává állanának össze a beszélő eszméletében s ekként írásában. A barát csupán rögzíti őket, kapcsolatot köztük és döntése közt nem keres. Ez már a befogadó dolga, aki kitölti a textus hézagait, pótolja hiányait, megleli egyes momentumok rejtett kohézióját, lévén „... az olvasás irányított alkotás".18 S fűzzük még az eddigiekhez: a villámgyors felocsúdásáig látszólag mindent elfogadó, az inkvizíció céljait és gyakorlatát buzgón helyeslő (bár szabályszegőn vászoninget viselő) szerzetesnek akadnak azért - futólag említett - bíráló gondolatai, kételyei, elégületlenségei, füllentései (28., 80., 92., 112., 136., 143-144., 147. etc.), és noha megtartóztatja magát a nőktől, eleven férfiérdeklődés él benne irántuk (36., 159-160., 171.), s Giordano Bruno kínhalála előtt tekintete többször is visszatéved egy fiatal, gyermekét szoptató anyára, akire „... senki nem ügyelt", kinek mellbimbóját - mint mondja - „... csak fél szemmel láttam, de felírom, a hűség kedvéért. De ennek nincs jelentősége", s észreveszi azt is, hogy „... a jóképű asszonyka (...) szeme sugara tikkadtan, bágyadtan meredt a meztelen emberre (Brúnóra: L. H.), mintha valamilyen kéjes illetlenséget, parázna látványosságot figyelne" (103., 107., 108-109.). A karmelitát mélyen érintik Michelangelo egyes, talányos verssorai és szobrai, valamint a róla hallottak (79-82., 99-100., 106-107., 126., 128., 158-159., 176.), fogékony a Keresztes Szent János költeményéből áradó misztikumra (133-134.), a máglya közelében állva eretneki eszmék környékezik (a cölöphöz kötözött elítélt arca számára a Jézus Krisztusét idézi, aki tán nem bocsájtott meg az Istennek, a Semmiről és a Gondviselésről töpreng stb.: 107., 109.), s korántsem közömbösen figyeli Bellarmino előadását Bruno „tévtanairól": a békés együttélésről, a Tudás felsőbbségéről a Hittel szemben, a panteizmusról, az alkotáshoz szükséges szabadságról etc. (122-141.). E teóriák némelyike (így például az írás szabadságának igénye: 174-175.) utóbb gyökeret is ver benne. A magunk részéről úgy találjuk: mindezen tényezők szükségeltettek ahhoz, hogy a szerzetes az inkvizítor kézikönyvét és a harminc ezüstpénzt a Teverébe hajítsa (144.), s korábbi meggyőződésével együtt levesse régi „jelmezét", a ba- rátcsuhát is.

S kellett, leginkább kellett a fordulathoz a Giordano Bruno adta példa. Enélkül hasztalan gyülemlett volna a lélek homályában a gyúanyag, nem következik be a „robbanás". A karmelita elméjét Bruno magatartása, kivételes elszántsága, törhetetlen keménysége világosítja meg, a benne gomolygó sejtelmek, ellenérzések, kellemetlen tapasztalatok tőle kapnak alakot. Miért éppen ő hat ily elementárisán a szerzetesre? Végtére is nem Rómában hallott először arról, hogy vannak tántoríthatatlan eretnekek, kik sem a siralomházban, sem a vesztőhelyen nem hajlandók megtérésre, töredelemre, önmegtagadásra (62., 78., 102.) - szülőhazájában találkozott is már ilyenekkel: „... néha, akármilyen hihetetlen - mondja el Bellarminónak -, akad megátalkodott eretnek, akit a tortúra sem tud színvallásra bírni és bűnbánat, tehát gyónás, áldozás és a szentmise alázatos hallgatása nélkül megy a máglyára, nem él a lehetőséggel, melyet az Egyház, végtelen irgalmassággal felkínál neki - inkább elevenen sül meg itt a Földön és azt sem bánja, ha elkárhozik és az idők végtelenségéig senyved a gyehenna mardosó lángjai között" (21.), illetőleg: „Nálunk Kasztíliában különösen merevek az emberek - nemcsak, amikor vakon hisznek, hanem akkor is, amikor már nem hisznek és vak elszántsággal lépkednek a máglya felé" (35.). Találkozott már efféle „csökönyös, megátalkodott bűnöző"-kkel (119.), mégsem indult s ingott meg láttukon, annál inkább a Giordano Brúnóén. Vajon miért? - kérdhetjük még egyszer. A szöveg sugalmai és közlései egyér67