Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Lőrinczy Huba: Az inkvizítor és az eretnek (Márai Sándor: erősítő)

be, tiarástul és az ornátusában olyan volt, mint te vagy én" (11., 12.). „... úgy tettem, mint aki áhítatos. A valóságban, ezekben a percekben, hiányzott lelkemben az igazi áhítat" - emlékezik a beszélő (11.), hogy aztán mégis győzzön benne a kötelességszerű rajongás, a Hit s „Mély megrendülést érez"-ve a márványpadlóra bukjék (12.), - s az első megcsalatkozást rendre követi a többi. A karmelita már beszámolója elején megváltja: nemigen kedveli a dominikánusokból sütő vad fanatizmust, a mindenkiben eretneket szimatoló túlbuzgalmat (13-14.), utóbb tudomásul kell vennie, hogy a római főinkvizí- tor, az őt kétszer is fogadó Bellarmino „consultore", majd kardinális, a rendházfőnök, Padre Alessandro, kinek gondjaira bízták s az egyházi erősítők zöme úgyszintén megszállott — és dominikánus. Lehangolja, hogy nem őszinték vele („... az emberek mintha álarcot viselnének": 28.), elfogadhatatlanul idegen számára a rómaiak életfelfogása (36-37., 68-70.), s folyvást tapasztalja, hogy vendéglátói is idegenként tekintenek reá, ezért mindössze egyszer, a távoztát megelőző éjszakán - s akkor is csak saját kérésére, kivételes kegyből (71-72., 82.) - lehet szemlélője a siralomházban zajló történéseknek. Származása okán eleve gyanús (8., 18., 88. stb.), többször is megdorgálják a Spanyolországban honos szokásokért, az ottani inkvizíció és a királyi udvar - állítólag - engedékeny magatartásáért, a veszedelmes misztikusok eltűréséért (50-53., 63., 130-135.), s teljes értetlenséggel, sőt: már-már ellenségesen fogadják a barát egynémely nézeteit (53. etc.) avagy lelkes hangú előadását a szülőhazájában rendezett autodafék sajátosságairól (67-70.). A viták során a karmelita szerzetes mindig alulmarad, társait a maga igazáról meggyőzni egyszer sem képes. Nem csoda, hogy egy ízben így sóhajt: „... egy pillanatra, honvágyat éreztem" (70.). Legnagyobb kérdésére - „... lehet-e hinni a megtérést bizonygató eretnek szavainak, és mi a jele annak, hogy a megtérés őszinte" (19.) - végül is nem kap egyértelmű és megnyugtató választ (62., 73-79.), tapasztalja viszont, hogy még a Santo Ufficio teljhatalmú és kérlelhetetlen ura, Bellarmino bíboros is meginog időlegesen a hitében (122., 134.), s maga sem tudja, a lassított, látszólag jóindulatú vagy épp a gyorsított eljárás a célravezetőbb a konok szakadárok megtörésére (137-139., 140.). S a spanyol inkvizítort nemegyszer fogja el a kényelmetlen érzés: mintha őt is állandóan figyelnék, megbízhatatlan személynek, potenciális eretneknek tekintenék (53., 87-89., 117-119. etc.), ugyanakkor mintha tartanának is tőle (113.). És semmiképp sem téveszthetjük szem elől: a karmelitát - aligha tudatosan, mégis szimbolikusan - már föl- ocsúdása előtt mintegy stigmatizálják, az áruló, a szakadár szerepére jelölik. A szövegben kétszer is (40-42., 86-88.) eléggé hosszan szó esik egy hitehagyott papról, a nápolyi Marlianóról, aki eretnek létére - úgymond - ármányosan befurakodott a rendházba, hogy kilesse az inkvizíció titkait, „... praktikáit és fejlettebb módszereit" (87.), s aki eme gaztettéért elébb akasztással, majd tetemének megégettetésével lakolt 1590. február 17- én. (Az időpont sem mellékes, annál inkább jelképes: Giordano Bruno épp tíz évvel utóbb lépett a máglyára.) Nos, a legkevésbé sem véletlen, hogy az aposztata históriája ily terjedelemben tárgyaltatik: az érdekelt tudta nélkül anticipálja a narrátor sorsfordulatát. Az utolsó római éjjelen a szerzetes döbbenten észleli, hogy a nápolyi papra einlé- kezők hirtelen Marlianóval azonosítják, vagyis beférkőzött kémnek, tán szakadárnak vélik őt is (87-89.), s jóllehet a gyanú gyorsan eloszlik, a karmelita másnap mégis e kivégzett eretnek ezüstözött keresztjét kapja a házfőnöktől ajándékba, útravalóként (114-115., 116.). S Padre Alessandro fátumjelző gesztusára a Bellarminóé következik. A kardinális a búcsúkihallgatáson nem csupán egy, az inkvizítor teendőit taglaló kézikönyvet nyújt át a távozónak, hanem pénzt is adat neki (141.). Harminc ezüstpénzt (144.), akár Júdásnak...

66