Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Lőrinczy Huba: Az inkvizítor és az eretnek (Márai Sándor: erősítő)

megszabta még szófűzését is, kegyes-ájtatos formulák, eufemisztikus kifejezések használatához szoktatván. Ettől az észjárástól, ettől a magatartástól, ettől a nyelvi gúzstól jószerével egyik napról a másikra szabadulni teljességgel lehetetlen, épp ezért a legkevésbé sem meglepő, hogy a narrátor rendre magasztalon beszél a Rómában gyűjtött élményekről, váltig bizonygatja, mily derék és jámbor társak vették körül, s mennyit okult példájukból. A Lenyakazott Szent János rendháztól ekként búcsúzik: „Úgy éreztem, életem legszebb idejét töltöttem ebben az épületben. Sokat tanultam, erősödtem lélekben, gazdagodtam tapasztalatokban. (...) Szúrást éreztem a szívemben, mert éreztem, hogy áldott jószívű embereket hagyok el, és talán soha nem lesz már módom hosszabb időt tölteni ilyen emberek között... * (116.) Másutt viszont - afféle freudi elszólással - hirtelenül így vall: „... ez a római kiszállás tanulságos volt, de néha aggasztó! Minden idegen volt itt: a nyelvezet, a beszédmodor, a környezet, igen, még az ételek is (...) A Giustiziák, melyeknek szemtanúja voltam (...), gyakorlati oktatások voltak, de ugi/anakkor idegenszerűek is, hiszen valahogy nem olyan közvetlen és spontán itt az ítélet-végrehajtás, mint Madridban és Toledóban... " (143-144. - A mi kiemeléseink!) A pálfordulást megelőző pillanatokban jut e fölismerésre a szerzetes, s konfessziója új megvilágításba helyezi, egyúttal át is értékeli a Rómában töltött tizenhat hónapot. Kiderül, hogy a beszélő mindvégig otthontalan maradt az Örök Város falai közt. Kiderül, hogy a felettes én parancsa, merő önáltatás volt a folyvást hangoztatott hála, elégedettség, lelkesültség, hiszen a lélek mélyén viszolygás, csalódottság, kiábrándultság lakozott. S egy korábbi részletből kiderül az is, hasztalan volt a palástolás: a látens rossz közérzet, az idegenség-sejtelem - testi tünet formájában - már a kezdet kezdetén hírt adott magáról, hogy fölújuljon s a tudatba hatoljon Giordano Bruno megégettetésének hajnalán. Érdemes hosszabban idéznünk: „ De amint így ágaskodtam és fészkelődtem (hogy jobban láthassa a máglyát: L. H.), egyszeriben megint azt a különös viszketést éreztem, mint régebben, római tartózkodásom elején, amikor a bőröm mintha pikkelyes lett volna, hiszen körömmel vakartam karomon és a hasi tájon a viszkető bőrt. Ezért egy napon (öt hónappal Giordano Bruno kivégzése előtt: 149.) elszántam magam és felkerestem a Campo de' Fiorin az ócskást, akinek címét ideérkezéskor az andalúziai Pompeo Capurano adta, amikor búcsúra, bizalmas suttogással, fülembe morogta, keressem meg Rómában ezt a szatócsot, megkapok nála mindent, amire szükségem lehet! És mert a viszketés nem szűnt és már varas volt a hasam a vakarástól, egy napon valóságosan felkerestem ezt a gyanús kereskedőt. Mint valamilyen puhány uracs, vásároltam nála két vászoninget - és akkor, csudamódra, megszűnt a viszketés. De most, ezekben a pillanatokban, megint kedvem támadt vakarózni - csak mintha nem kívül, a bőrfelület viszketne, hanem belülről, a bőr alatt lüktetne és sajogria valami" (105. - A kiemelések tőlünk!). Kommentár ide csak kevés kívánkozik, legföljebb ennyi: a vásárlás óta állandóan viselt vászoning (139.) részint valóságos, részint jelképes „elhatárolódás" a daróccsuhától, a szerzetesi-inkvizítori hivatástól, Rómától s mindattól, amit Róma testesített meg, előjátéka egyben a pap teljes átöltözésének (149-156.), amint ő gondolja: „jelmezcseréjének" (155.).

Kérdhetjük: túl az általa megnevezett dolgokon, mi volt még idegen és kiábrándító a narrátor számára az Örök Városban, miért volt „néha aggasztó" az ott-tartózkodás, s miféle élmények és tapasztalások vezették szinte észrevétlen a föleszméléshez? Csupán a legkellemetlenebb, illetőleg a legfontosabb benyomások és események sietős említésére szorítkozunk. Rómába érkeztekor tüstént fájdalmas meglepetés és csalódás éri a szerzetest: az emberfölöttinek képzelt pápa „... olyan volt, mint egy ember. (...) Akárhogy forgattam a fejem, nem láttam mást, csak egy embert. (...) Ez az ember, szemtül szem65