Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11. szám - Végel László: Gyökerek az idegenségben (Peremvidék-kisebbség-irodalom)
kumú peremvidékről Budapestre érkező, majd 1947-től egészen haláláig, vagyis 1989-ig nyugati emigrációban élő Márai Sándor egyik regényének a szülőföldjére visszatérő hőse erre a következtetésre jut: „Még a hivatalos szavakat is visszavárták: mert egészen más értelme van a házak falán egy polgármesteri rendeletnek, amely az ismerős szavakkal rendeli el a pótadót, mintha idegenek követelnek ilyesmit." Aki sokáig élt az anyanyelvének határain kívül, csak az tudja, hogy mennyire pontos megállapítás ez. Az anyanyelv tehát egy másik nyelvi közegben idegenként reflektál önmagára, másféle jelentéstartalmakat hordoz, mint a nem idegen nyelvi környezetben. Vagyis a kisebbségi író nyelve szükségszerűen hordozza magában a másságot és az idegenséget. Hányszor megtörtént velem is, hogy éppen Budapesten tartózkodva a kánikulában a mentőkocsik eszeveszetten szirénáznak, ilyenkor felkaptam a fejem, megborzongtam, idegrendszerem a háborúkra emlékezett. Azokra a háborúkra emlékeztet, amelyekből - félek - egyre több lesz. Lehetséges-e, hogy a balkáni szeizmográf csak előjelzett valamit a 21. századból, kérdeztem magamtól. Pesti barátaim észre sem vették a szirénázó kocsikat, hiszen megszokott jelenségről lévén szó, a süvítő hang hallatán a szívbetegekre gondoltak. Nem másra, én pedig minden másra, erre csak utoljára. Tehát még a zörejek, robajok, a vijjogások, a sikoltások, a matatások is sokszor más jelentenek nekem. Egy nyelvet beszélünk, de más világból érkezünk, ami módosítja a nyelvi világot is. Hasonló sorsuk van a szavaknak is. Nem mindig pontosan ugyanazt értjük egyazon szó alatt. Minél többet tartózkodom Magyarországon, annál inkább tapasztalom a különbségeket. A leghosszabb, hathetes tartózkodásom idején, 1991-ben a Wittgenstein szövőszékében jegyeztem fel: „Budapesten gyermekzsivaj ver fel az álmomból. Elcsodálkozom, hogy az utcára nyíló ablakom előtt magyarul lármáznak és visongnak. Önmagamat téveszteném meg, ha érzelgősen oldanám fel az életemet meghatározó tartós paradoxont, a kettős ide- genség szorítását. A gyermekzsivaj igenis bosszant, az anyanyelvi zsivaj arra figyelmeztet, idegen államban ébredtem fel. Csak a kíméletlenül következetes gondolkodás tárja fel a skizofréniát, amelyet a nemzet hivatásos prófétái nem tudnak csillapítani, mert ők saját dicsőségükre szaggatják fel sebeimet, amelyet szüntelenül takargatni szeretnék. Anyanyelvem gyermekzsivajához családi vagy a szűk baráti körben szokott a fülem, nem az utcákon és a tereken ismertem meg. Időközben felnőttek a gyermekeim, gondterhelten figyelem, mikor kezdik érezni ők is azt a betegséget, amiben szenvedek. Elkerülhető-e mindez? S milyen áron? Egész életemben arra törekedtem, hogy tudatosítsam magamban a kétértelmű állapotot, toporgok a »létnek ebben az egész csodálatos kétességében és sokértelműségében« (Nietzsche), mint egy kicsinyke körben, és úgy viselkedek, mintha minden rendben lenne. Mondjam-e, hogy milyen izgalmas dolog járni körbe- körbe, mintha kötélen táncolnék? Csak időnként bicsaklik meg a lábam, mint most, amikor anyanyelvem mindennapjaival találkozom, életem ama részleteiben, ahol eddig erre nem volt alkalmam. Kenőmájast vásárolok meg császárszalonnát. így kérem a hentestől is, nemcsak otthoni lakásom konyhájában használom ezeket a szavakat. A Patyolatban számlálják a mosásra hozott holmit: két darab lepedő, négy darab terítő, egy konyhatörlő, négy darab törülköző. A számlán olvasom: párna- és paplanhuzat. Nem a szavak lepnek meg, hanem az, hogy 53
