Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11. szám - Végel László: Gyökerek az idegenségben (Peremvidék-kisebbség-irodalom)
a számlán leírva látom őket. Az újságokat lapozom, irodapark épül a Budaörsi úton, jó lenne egy délután oda is kiballagni. A telefon csak magyarul szólal meg, a meglepetéstől zavarba jövök, kivárok, tétovázok néhány másodpercet, otthon éppen ennyi idő áll rendelkezésemre, hogy eldöntsem, a »halló« után melyik nyelven mutatkozzak be. Suta habozásom megtéveszti a telefonálót, bizonyára azt hiszi, téves számot hívott. Önkéntelenül ráérzett az igazságra. Kosztolányi, Marni mondatait ismerem, de nem ismerem a kalauzét, a hentesét, a trafikosét. Amikor őket hallgatom, két szavuk vagy két mondatuk között nagy ürességet tapasztalok, talán először ezt kellene lassan, fokozatosan megérteni, majd kitölteni, és nem az üresen kongó, érzéketlen politikai szólamokkal, amelyek mostanában rendszeresen hallok, ha a magyarságról van szó." Ez az élmény felidézi azt az állapotot, amelyet Derrida fogalmazott meg az anyaországról, az anyanyelvről szóló filozófiai jegyzeteiben. Az anyaország közeli is meg távoli is, írta, de nem idegen. Alomország az objektiválhatatlan távolban. „Az anyaország nyelve volt az anyanyelv, igazából egy anyanyelv helyettesítője a másik nyelveként." Az anyaország nyelve nem ott székel, ahol élek, tehát akarva-akaratlanul, a másik nyelve lesz. A másik nyelve lesz, mert az anyaország anyanyelve az én világomban szükségszerűen utal a másik nyelvre is, az anyanyelvem tehát konfliktusban lesz anyanyelvemmé. Eközben anyanyelvem nem az „objektiválhatatlan távolban" levő anyaországra utal, akkor sem, ha onnan érkezik, hiszen a megkettőzött dolgok világában gyökerezik meg. Derrida nyomán, aki - hasonló tapasztalatok súlya alatt, francia-francia fordításról beszél, úgy szükség lenne magyar-magyar fordításról is szólni a magyar irodalmon belül. Valójában a kognitív helyzet szüli a kisebbségi irodalmak másságát saját nemzeti irodalmakon belül is. Nem a téma, miként sokan hiszik, sem az, hogy hol született, hanem az teszi a kisebbségi írót kisebbségi íróvá, hogy a nyelv, amellyel megteremti műveit, más nyelvek mindennapi reflexeiben, feszültségében él, hogy a peremen levő nyelv tudja, hogy a dolgoknak mindig van egy másik párhuzamos neve. Ezt a másságot viszont nem lehet „integrálni" mert akkor elveszik. Miről is van szó? Már jeleztem, hogy a nemzetállamok többetnikumú peremvidékén létrejövő kisebbségi irodalmak - ha jól megfontoljuk -, ezek a peremvidékek viszont sajátos hagyománnyal rendelkeznek, amelynek a legfontosabb jellemzője, hogy a peremvidékek nagyobb múltra tekintenek vissza, mint a nemzetállamok. Ebben a történetben többetnikumú közösségek mindegyike átesett a nyelvi idegenség, a koloniális diskurzus súlyos, tragikus próbatételén. Nincs szándékomban a többetnikumú peremvidéket koegzisztencia és a kölcsönös megértés idillikus szigeteivé stilizálni, inkább a tragikumot szeretném hangsúlyozni. A perem értelmezése meghamisítaná a valóságot, ha nem tudatosítaná, hogy itt történtek a legvéresebb konfliktusok, s éppen ezeknek a konfliktusoknak a terében fogalmazódtak meg a kisebbségi irodalmak. Tekintsük csak át a Duna menti, közép-európai, a balkáni többetnikumú peremvidékeket, látni fogjuk, hogy a gonosz éppen ott talált legtöbbször otthonra. Kezdetben a náci ideológia sem a homogén nemzeti környezetben kapott legnagyobb tömegtámogatást, hanem a német peremvidékeken, vagyis ott, ahol az identitástudat sérült volt, tehát 54
