Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Végel László: Gyökerek az idegenségben (Peremvidék-kisebbség-irodalom)

ami a nyilvánvalóan megkérdőjelezte a kisebbségi irodalmak mindeddig fő feladatának tartott identitásvédelmi stratégiáját is. Egyszeriben kiderült, hogy azokat a feladatokat, amelyeket a kisebbségi irodalom évtizedeken keresztül kényszerből magáénak vallott, más területen, más erők sikeresebben megoldják. A tegnapi kényszer azonban olyan normává alakult át, amelyet nehéz átlépni. Még akkor is, ha ez a norma fokozatosan omladozni kezdett, hiszen a szabad piacon alapuló többpártrendszerű demokráciában az irodalom közvetlen hatóköre csökkent, nincs többé akkora hatása a szimbolikus közéleti térben, mint eddig. Ez a többségi kultúrák és irodalmak esetében is tapasztalható, de a kisebbségiek esetében sokkal több irodalmi illúziót rombolt le, mint a többség esetében. Nemcsak egy szociológiai szempont kerül válságba, hanem a hagyományos kisebbségi poétika is.

Ez a folyamat a jövőben még erőteljesebben bontakozik majd ki. Utalnék a régió országainak az Európai Unióhoz való csatlakozására, amelynek folytán a határok elvesztik hatalmukat, tehát a jelenlegi kisebbségi narratívák új szövegkörnyezetben tárulnak fel. Nem kergetnék új illúziókat, mert nem hiszem, hogy a csatlakozással automatikusan megszűnnek ezek az identitásbeli konfliktusok, miként az euroutópiára hajlamos eurotechnokraták hiszik, csak arra térnék ki, hogy ezekben a változásokban felismerhetőekké válnak a kisebbségi irodalmak legfontosabb ismertetőjegyei, az elfojtott, öncenzúrázott apokrif hagyomány, amely a politikai kényszerhelyzetek folytán mindmáig rejtve volt.

Hogy ezek a rejtett világok és értékek csak ezután kerülnek felszínre, bizonyítja az is, hogy az anyaországi irodalmi élet, a kritika, az irodalomtörténet-írás a továbbiakban sem tudja elhelyezni a kisebbségi irodalmakat az egységes szemléleten belül. Bár a politikai félreértések és incidensek lehetősége nagyjából elhárult, a jelenlegi, értékelési szempontok a régieket követik. A magyar irodalom integrációjára több mint tíz év alatt nem született figyelemre méltó kísérlet, mindazok ellenére, hogy az intenció több évtizede vágyként terjed, tehát a felkészülési idő sem hiányzott. Legfeljebb csak árnyalataiban módosulva mélyült el a régi koncepció. Továbbra is erőteljes az identitásvédelmi diskurzus értékképző elemeinek hangoztatása, a változás legfeljebb abból derül ki, hogy az anyaországi modellek alkalmazása során szükség mutatkozott az antitradicionalista, az anyaországi modernitás nyomvonalába beépíthető értékek kiemelésére is. De ez esetben az anyaországi modellek puszta átültetéséről van szó, sokszor pedig a központ diktátumáról, aminek a hiányossága gyorsan bebizonyosodott, mert az anyaországi modellek sehogyan sem teljesen tudják lefedni az egész kisebbségi irodalmi értékrendet, vagyis a tág modellek szűknek bizonyulnak.

Kétségtelen, hogy a kudarcnak nyomós okai vannak: abban rejteznek, hogy a kisebbségi irodalmak összetettebb képződmények, mintsem politikai és szociológiai, történelmi vizsgálódás kimutatja. A titok kulcsa a nyelvben keresendő. A kisebbségi irodalom nem azért kisebbségi, mert másról (a kisebbségi sorsról) szól, hanem azért, mert másként szól. A másság legmélyebb vonása, mint kiderült, nem annyira politikai, avagy tartalmi jellegű, hanem a nyelvi szituáció következménye, a nyelvi szituációból következő kognitív stratégia, amire a nyelvi terek játékait kiválóan ismerő Márai Sándor az egyik regényében külön kitér. A többetni52