Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11. szám - Végel László: Gyökerek az idegenségben (Peremvidék-kisebbség-irodalom)
de elnyomott nemzeti diskurzus térébe kényszerült. E kánon szellemében a kisebbségi író a kisebbségi sors krónikása, a kisebbségi értékek, vagyis a fennmaradás napszámosa, az anyanyelv védelmezője. Ez az egyoldalú szenzibilitás különböztette meg saját államán belül a nyelvi, a nemzeti többségtől, de saját nemzeti kultúráján, nyelvén belül is: szándéka ellenére a nemzeti irodalmon belül is partikulárissá vált, holott nemzet egészében akart gondolkodni. A magyar kisebbségi írónak például - e kánonok szerint - magyarabbnak kellett lennie, mint az anyaországi magyarnak. Ez határozta meg a kisebbségi irodalmi hagyományelvűsé- get, a hagyományelvű poétikákat, a nemzeti identitás romantikus ábrázolását. Modern irodalmi eretnekségek, avantgárd törekvések természetesen megszülettek, de ezek mindig szembekerültek a nemzeti kánonokkal. A nemzeti hovatartozás és a modernitás ebben a konstellációban eleve ellentétbe került egymással, ami provincializálta a kisebbségi irodalmakat. A kisebbségi irodalmakban tehát a védekező anakronizmus került előtérbe. Ennek morális igazságát aligha lehet semmibe venni. A nemzetállamok durva eszközökkel tiltották a kisebbségi intézményépítést, vagy ha éppen nem tiltották, akkor a tolerancia olyan változatát kínálták fel, amely az intézményépítési folyamatban kisebbségi kultúra asszimilációját ösztökélte. Ez a tolerancia esetleg méltányolta a nyelvi másságot, de szellemileg, tartalmilag az állam eszméjével, kultúrájával való azonosulást ösztökélte, vagyis a tartalmi másságot immár nem tartotta kívánatosnak. Ezt a kompromisszumot a kisebbségi közösségek és értelmiségiek is elfogadták, nem tehettek mást, hiszen szegényes, csonka intézmény- rendszereik kialakítására a Janus-arcú autonómia volt az egyedüli lehetőségük. A kiegyezés főleg a szocialista államokban, vagyis 1945 után honosodott meg, amikor is érzékelhető volt a kisebbségi kultúrák intézményes szerveződése, a kisebbségi irodalmak mibenlétének meghatározása. A mindenható szocialista állam engedélyezhette a kisebbségi kultúra Janus-arcú autonómiáját, mert totálisan ellenőrzése alá vonta a kisebbséget, akárcsak a többséget. A kisebbségi kultúrák államosítása a szocializmusban történt meg. Ez a politikai gesztus intézményes kulturális rezervátumot biztosított, lehetővé tett bizonyos mentőövnek nevezhető autonóm önértelmezést, ami a következő évtizedekben meghatározóan kodifikálta a kisebbségi irodalmak státusát, azzal is biztosította annak lehetőségét, hogy önértékű értékrendszert fogalmazzanak meg, s reflektáljanak saját történetiségükre. Emancipációs folyamatot kezdeményezett, kisebbségi intézményeket teremtett, de továbbra is tudathasadásos helyzetben: azzal a görcsös félelemmel modernizálódott, hogy saját emancipációja egyben saját felszámolását szolgálja, hogy a modernizáció lesz a temetője, ezért az irodalmi korszerűség, saját hiteles világának megfogalmazása továbbra is ellentétbe került a hagyományos identitásvédelmi szerepekkel. Ezt a szemléletet - végső soron - az anyaországi irodalomtörténet is szentesítette. Pontosan kiolvasható ez a magyar irodalomtörténet-írásból, amely 1918-ig szerves egységben tárta fel a magyar irodalom történetét, amely azonban a Trianon utáni korszakban felbomlott, s ettől az időponttól kezdve külön függelékben tárgyalta a jugoszláviai, a romániai és a szlováldai magyar irodalmat, mégpedig a már említett kánonok szem előtt tartásával. Legfeljebb csak próféciák születtek 50
