Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11. szám - Végel László: Gyökerek az idegenségben (Peremvidék-kisebbség-irodalom)
zető és katonaköteles alattvalókra tartottak igényt, hanem emberi lelkeket, kultúrát is kisajátítottak. Nyelveket akartak megsemmisíteni, amire szakszerűen fel is készültek. Erre egyre nagyobb lehetőségük nyílt, hiszen a modern állam céltudatosan és szervezetten behatolt az élet legapróbb pórusaiba - Ernst Gellner mutatta ki az új komplex Moloch működési elvét -, úgyhogy szabadon gyakorolhatta a kisebbségek feletti koloniális diskurzust, hiszen a kultúra, az oktatás, az ember benső világának ügye egyszeriben az állam, vagyis a politika ügye lett. A nagy nemzetépítkezés során az állam nemzeti intézményeket hozott létre, nagy jótevőként államosította az értelmiséget és a kultúrát, főleg Közép-Kelet-Eu- rópában és a Balkánon, ahol a polgári osztály csak csírájában volt jelen, minek folytán az értelmiségi réteg helyettesítette a hiányzó polgárságot, ő lett a kiváltságos nemzet- és államalkotó elem. Aligha létezik Duna menti állam, amelyikben a polgárság nélküli értelmiségi tervezeteket, a nemzeti romantika korszakát ne neveznék aranykornak, ne tartanák a mai hagyományok alapjának. Ebben pedig mindegyik nemzetnek külön-külön igaza van, de egymáshoz viszonyítva csak félig van igazuk, hiszen - valljuk be - manapság is a polgárság nélküli állami irányítású polgárosodásban rejlik a Duna menti értelmiség nagysága és nyomora. Az aranykor álma beteljesedett, de feltűnt az „aranykor rozsdája": az állam peremén, leggyakrabban a többetnikumú peremvidéken strukturálisan kialakultak a kisebbségi kultúrák. De immár nem az 1918 előtti naiv feudális multikulturalista paralelizmus világában, hanem a nemzetállam és a kisebbség dichotómiájának jegyében. Ami eddig politikai incidensnek számított, az most szerkezeti jellemző lett. A különbségek nem szorítkoztak csak a politika területére, hanem két vagy több kultúrát hoztak létre, feltárták a két vagy a több narratíva közötti alapvető különbségeket. Ez az ellentét határozta meg 1918 után a kisebbségi irodalmak szellemi kontextusát. Két vagy több világ született, amelyben a nemzetállam fokozatos elhalásra ítélte a kisebbségi kultúrákat. A kisebbségi közösségek szükségszerűen kiszorultak a nemzetépítés folyamatából, a nemzetállam perifériájára kerültek. Amiként traumatizáltak voltak az államok és a többségi nemzetek, ugyanúgy traumatizáltak voltak a kisebbségek is. A korszerű, posztmodern emberi helyzetből fakadó idegenség megfogalmazása először nem volt tudatos, inkább traumatikus szimptómának, fájdalomnak, sorsrontásnak tűnt. Nem önmagáról, hanem másokhoz szólt, egy fiktív erkölcsi ítélőszékre apellált az erkölcsi méltányosság nevében. Az autentikus világa egyszeriben tabu téma lett az irodalmukban. Tehát saját egzisztenciális létélményét kellett cenzúrázni a megmaradás morális próféciájának nevében. Ez a sajátos mártirológia-diskurzus kerekedett felül a kisebbségi irodalmakban. Vitathatatlan, hogy jelentős, mindmáig mellőzött művek születtek a kisebbség elnyomásáról, megalázottságáról, esetleg kipusztulásáról, szenvedéséről, amelyeknek helye lenne egy Európa Könyvtárban, a Duna menti többnyelvű Kisebbségi Bibliotékában. Ha összehasonlítanánk a különböző nyelveken íródott kisebbségi műveket, akkor látnánk, hogy az elnyomott peremvidéken a kisebbségi irodalmak identitásvédelmi stratégiaként fogalmazódtak meg, amelyek szükségszerűen ragaszkodtak az anakronisztikus poétikai kánonokhoz. A kisebbségi történet, a kisebbségi irodalmi diskurzus a szenvedés nemes erkölcse, a hontalanság nyelve a heroikus, 49
