Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Csiki László: A mesélő rendőr (regényrészlet)

ilyen ő - Izé, visszhangoztam odabent. - Maguk is, odakint, más országban mindent elhisznek neki. Csak mert úgy kényelmesebb. Beszéltem már magának az öncsalásról?

Az öncsalásról én beszéltem magamnak, talán a múzeumban, és jelenleg, délelőtt fél tizenkettőkor, a duttyánban nem ez érdekelt.

Először láttam itteni embereket. Országlakókat. Civileket.

Hárman voltak. Ketten az egyik sarokasztalnál ültek. Alacsony asztalka volt, nem lehetett szembekönyökölni egymással bizalmas beszélgetésre, a két férfi keze is mindegyre elsiklott felette. Úgy tűnt, mintha mindenre legyintenének, noha egy szót sem szóltak. De legalább nem döntötték fel közben a pálinkáspoharukat. Négy üres és két tele pohár állt előttük, az italnak meg olyan sárgás volt a színe, mint a kocsmai fénynek. Egyetlen villanyégő világította meg a helyiséget, és egy kissé a kinti tél. A gyér napsütés panelházak faláról verődött vissza és be az ablakon, el a két emberig, és tőlük már nem messzire. Bennünket inkább takart, mint mutatott. Nem bántam: restelkedtem a bolyhos felöltőm miatt, túl elegánsnak hatott, olyannyira, hogy a két italozó is felfigyelt rá a homályhoz szokott szemével. Ők nem szégyenkeztek, engem megpillantva otthonosan, magabiztosan, már- már kihívóan elterpeszkedtek vékony, gyűrött öltönyükben. Ekkor villant belém: lehet, hogy vasárnap van, munkaszünet. Ezért a sötét öltönyök, azokhoz a vastag gumitalpas félcsizma. Az egyik pár élénk sárga.

A férfiak még össze is súgtak, talán az örömtől, hogy akadt mondanivalójuk. Aztán az egyik ásított. Ő volt a termetesebb. Neki volt nagyobb a szája, méretre is, hangra is. Hangosan, szinte harsányan ásított, és akkor elfehéredett vörhenyes bőre az ajkai körül.

Jelentéktelen mozzanat volt - a kitátott száj és maga az ember is körülötte -, de legalább valóságos. Nem kellett ahhoz rokonszenvesnek lennie.

Asztaltársa kisebb volt, egyenesen vézna, mégis rajta feszült varrata szakadtáig a zakó. Lehet, hogy az iskolás fia zakóját vette kölcsön egy üzleti tárgyaláshoz, amit a behemóttal folytatott, habár láthatólag kevéssé kecsegtető reményekkel. Mondjuk, egy konyhai gázpalack megvételéről. Vagy eladásáról. A termetes férfiú olyannak látszott, mint akinek több gázpalackja van. A kis ember afféle volt, aki el sem jut az alkuig. Ahhoz borotválkoznia kellett volna legalább. Ritkás sörté- je őszesen csillogott a látómezőm peremén. Nem tudtam segíteni neki. Rajta.

Harmadik férfi is ült a teremben. A terem közepén, térdére könyökölve, a sön- téssel szemben. A söntés lambériázott falból nyíló, félköríves odú volt, BAR felirattal a körív csúcsán, és egyforma italos palackok álltak a hátsó polcokon. Minden palackban ugyanaz a világossárga folyadék, bor, konyak vagy másvalami, ujjnyi sötét üledékkel az alján.

A harmadik férfi nagy, színes képet nézett merőn a magányos asztalától. A kép a söntés fölött függött, aranyozott keretben, és rúzsos ajkú fejet ábrázolt. Izé volt a falon. A harmadik férfi velőig ható némasággal bámulta. Ő ugyan minek nevezhette magában Izét?

Percekig ez volt egyetlen gondolatom.

Ez a férfi foszló, kirojtosodott aljú pulóvert viselt és gumicsizmát. Azzal karis- tolta a betonpadlót az asztal alatt. Különben nem mozdult. A pulóver zöld volt,

23