Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Csiki László: A mesélő rendőr (regényrészlet)

- Kik? Kik akarnak? Mit? - kérdezte.- Maga meg a társai.

Elmélázott, a Rubens-képet nézte, ezt a gyönyörű mészárszéket, vagy a semmit, ami rejtélyesebb bármely műalkotásnál.- így nem fogjuk megérteni egymást - mondta. - Ön nem hisz nekem.

Bánatosnak látszott, hogy erre rájött vagy feltételezte.- Azt hittem, az őszinteség az önök szakmájának velejárója - mondtam, és ő elmosolyodott. Nem ám az iróniámtól, hanem megint csak saját önjáró gondolatától.- Ön most arra gondol, hogy be akarjuk szervezni. - Igazán mulatságosnak tarthatta a nekem tulajdonított ötletét, még kacsintott is hozzá, öregedő szeme azonban valami más indulatnak engedelmeskedett: lecsukódott és hosszú ideig fel se nyílt. így szemérmetlenül meztelennek hatott az arca. - Lehet, egyenesen fél attól, hogy együttműködésre akarjuk rávenni - mondta. - Őszinte leszek. Valóban meg akarjuk nyerni. Hallgatólagosan, hogy úgy mondjam. Barátokra van szükségünk. Barátainkkal szemben pedig őszintének kell lennünk.

Azt vártam, hozzáteszi: nemde.- Nemde? - tette hozzá. - Folytatom tehát a mesét. Ugye, mesének tartja? Nemde?- Csak nem értem.- Mindjárt megérti. Az előbb a szenvedésről próbáltam beszélni. Arról, hogy Ő a másik oldaláról szemléli a szenvedést. Mint szükségeset.

Bizonyos voltam - lehettem volna - benne, hogy a szenvedésről nem ő, aznapi tanítóm regélt, hanem vastag nyakú ifjú elődje, egy nappal korábban. Annak a szájából is idegenül hangzott. Meglehet, ugyanabból az okkult könyvből, belső, titkos szervezeti szabályzatból tanulták mindketten a fájdalmakat. Felmondhatta volna bárki. Bárki beavatott.- Olyanok maguk, mint az önsanyargató szerzetesek - mondtam.- Úgy is hívjuk magunkat: a Rend - válaszolta. - De csak egymás között.

Szent Sebestyén, mint az Isten titkos ügynöke!

A vértanú jelenleg meredten lógott a falon a szobai hóviharban, a zsiger-színű asszonyfarok balján. Nincs az a vidéki műítész, aki egymás mellé rakja őket, letakarja az összes többi képet, a legértékesebbekre viszont ráereszti a zimankót.

Lucille! Lucille!

Nem fogod elhinni.- Folytathatom? - kérdezte az öreg titkosrendőr, azzal már folytatta is. - Semmibe sem vették. Vagyis természetesnek vették, hogy kihordja helyettük a bilit és velük hallgatja a rádiót. Meg a szövegeiket. Hogy kiművelődik ott velük. Kitanítják. Felfigyelhettek volna pedig, amikor eladta a csontokat. Rájöhettek volna, hogy akármilyen bunkó, megvan a magához való esze. Ezt aztán bőven megtanulták, miközben őt tanították. Volt a börtön mögött, a zöldségeskert és a disznóólak között egy rabtemető. Abban meg mindenféle halott, akik közül hol az egyik, hol a másik társaságot nyilvánították hősnek, de mégse hántolták ki őket soha, nehogy az újabb fordulatkor vissza kelljen temetniük. A rokonok meg állandóan kérték a maradványokat. A hatalom viszont attól tartott, ha onnan kike27