Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11. szám - Csiki László: A mesélő rendőr (regényrészlet)
szép, már-már magasztos, azt észre sem vette, mivel másra állt a szeme, aminthogy azt sem, hogy ő maga is afféle művészi munkát végez: mesét komponál, és úgy hiszi közben, az igazságot mondja ki. Vad dilettáns volt egyszóval.- Ez meg... ez meg - zihálta - olyan senki volt, a dutyiban is, hogy minden társaságba bejárhatott, észre sem vették. Ügyet sem vetettek rá. Kipucolta a volt miniszterek cipőjét, vizet vitt a régi főmuftiknak, kiürítette a küblit a legfőbb bíró helyett, azok meg azt hitték, a nagyobb karéj kenyérért teszi, vetettek is neki, mert nekik volt miből. Készültek közben vissza a hatalomba. Tudták: ma nekem, holnap neked. Ok majd újra elfoglalják a mostaniak helyét a kormányban és egyebütt, azok meg az övéket, a börtönben. Mintha előre megegyeztek volna a rotációban, és abban is, hogy nem akasztanak fel, nem lőnek főbe senkit maguk közül, nehogy vészesen megfogyatkozzon a gárda, és ne adj Isten, egy harmadik banda kerüljön a csúcsra, miközben ők egymással vannak elfoglalva. A soros fe- gyencek azért élhettek ilyen jól, mert rabtartóik elvárták tőlük, hogy alkalom adtán ők ugyanolyan jólétet biztosítsanak nekik. Később egyedül ő volt, aki megszegte ezt az egyezséget. Ebben állt az ereje: hogy meg bírta szegni az alkut.- Nem kellene ezt nekem elmondania - akasztottam meg a lendületét.- Okkal teszem - mondta. — Tudniuk kell, kivel állnak szembe.- Kiknek?- Maguknak.- Mi meg ki a fene volnánk? - kérdeztem.- Tudják azt maguk - mondta.- A nyavalyába - mondtam -, azt képzeli, fegyverek azok a rúzsok?- Rúzst hozott? - kérdezte. - Nevezhetjük annak is. Persze, a rúzs is hatékony eszköz lehet. Nem megmondták önnek az éjszaka?- Egyedül voltam az éjszaka.- Persze. Én ezt is elhiszem. De attól még mondhatták. Ön most is egyedül van. Szabadidejében felkereste a múzeumunkat. Ön itt az egyetlen látogató. Hiszen a múzeum zárva tart.- Nem is látok semmit.- Nincs is itt senki, önnek mégis mondott valaki valamit.- Nem is hallottam.- Hát persze, hogy nem. - Kísérőm most kuncogott, nem zihált. - Önnek elsőre az ugrott be: fegyver. Maguk, a szabad népek egyből fegyverre gondolnak, ha kis kellemetlenség éri őket? Vagy ha meglátnak egy ajakírt? Megkérdezhetem, Barapoulos úr, ön honnan származik? Nem másért, ne értsen félre, de néhol mindegyre a pisztolytáskájukhoz vagy a tüszőjükhöz kapkodnak a késükért a népek. Én azt hiszem, az ön szépapja hegyi szkipetár volt. Vagy inkább görög. A dédanyja pedig nem francia rúzzsal, hanem vöröshagyma héjával pirosította az arcát. Már elnézést. Eljött az ideje, alkalma legalább, hogy kihúzzam magamat, nehogy a műélvezetbe belehorgadt látogató lennék vagy annak tűnhetnék.- Tudnom kell, hogy mit akarnak tőlem - mondtam. Reméltem ugyanakkor, ez elég határozottan hangzik, és nem felajánlkozásomat, hanem a sértettségemet jelenti. A frusztrációmat. A tudatlanságomat, nem a képzelgéseimet. 20
