Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Csiki László: A mesélő rendőr (regényrészlet)

Haza Bérce, még abban az időben, amikor útszéli kis kavics volt csupán a per­manens forradalom áradatában - nocsak, új Haza Bérce, ez alkalommal humoros, lehallgatás esetén önveszélyesen cinikus hangfekvésben -, valami tyúklopás vagy ahhoz fogható csirkefogóság miatt egyszer csak belülről látta meg a börtön­falakat, amik előtt látogatási napokon ácsorgott a bátyjának hozott madárlátta elemózsiával. Vegyesen ültek odabent a politikaiak és a köztörvényesek, mint lusta paraszt földjén a répa és a gyom, ugyanazt a borsófőzeléket öklendezték vissza, ugyanúgy marta bőrüket a tetűpor. Illetve: nem. Mert néhányuknak nem csak szappana, de még rádiója is volt. Ezek úgy jártak át egymáshoz a magánzár­kákba, mint vasárnapi vacsorára a professzorok, vagy inkább a hasmenés. Itt kísérőm egy rubensi akt farára mutatott, mintegy világművészeti távlatba helyezve humorát. Ihletettségében tovatűnt asztmás rohama, de sötétjéből előjött Haza Bérce és lángra lobban tóttá a képzeletét. Akár egy gyújtogató kísértet, egyúttal legfőbb vándor mesemotívum. Ezek az álcázatlan titkosrendőrök, akikkel eddig találkoztam - csupa franciás - nem bírtak szabadulni tőle. Tőle, tőle, Izétől, Haza Bércétől, másvalakitől, egyvalakitől. Mintha rá lett volna kenve a mindennapi kenyerükre, belekeverve az italukba, s ha este leoltották a lámpát, bizonyára ő világította meg a róla írt könyvoldalakat. Észrevettem, hogy ugyanúgy ejtik a szavakat, ahogyan ő: visszaverte a visszhan­got a Bérc. Ugyanazt a torokhangot hallatták, amikor intim titkait idesúgva cse- pülték, mint mikor O, szónoklata végén éljent kiáltott és ezzel megadta a jelt a tapsra, egyúttal kijelölte, hogy kiért szóljon a hurrá, kinek dicsőségére vörösödje- nek az összevert tenyerek. Botor kis törpe volt az elbeszéléseikben, de magas tal­pazaton. Nem fogták fel talán, hogy a kisemberek kajánságával kisebbítik, és an­nál nagyobbra nő, minél többen suttognak róla. Mondhatni Haza Bércének dicsősége, nagysága mennyiségi volt. Betöltötte mindenki gondolatait, ő szólt be­lőlük, akár önmaga ellen - noha ahhoz humorérzékének is kellett volna lennie. Olyan volt - már az én képzeletemben is -, akár a mindent elborító forró köd. Ok pedig szánalmasan kisszerű anekdotákkal próbálták elérni, megpiszkálni, ha már le nem döfhetik, körbe-körbe csápoltak éltető, noha koszos levegőjükben, azt hit­ték, ösztönszerűen, hogy igazságot tesznek az életrajzában, miközben neki volt annyi ereje, hogy eltörölje azt és másikat állítson a helyébe. Valójában egyfolytá­ban helyesbítettek tehát. Az apró, filológiai pontosítások azonban mit sem értek a kőbe faragott személyiség súlyához képest. Mert köd és kő volt egyszerre. Megtörténhet, hogy éppenséggel saját hajdani tévedéseiket helyesbítették, me­lyekkel maguk fölé emelték. Azt gondolhatták, kicsi ő ahhoz, hogy magasba érve veszélyt jelenthetne rájuk, és most önmagukra dühösen, bűntudatosan ámolyog- tak az árnyékában. Vagy a fényében, mindegy. Nem volt eszközük ellene, mert előbb magukat kellett volna legyűrniük, hogy eljussanak hozzá, mondhatni, saját hullájuk talpazatára állva érhették volna el, hiszen Haza Bérce ugyanolyan jól is­merte azokat az eszközöket, módokat, mint ők: velük együtt és tőlük is tanulta. Éppen csak a humorérzéke nem fejlődött ki, mint ezeknek, nyomorukban. Vagy a megcsalatottságtól. Tanító bácsim továbbra is a fali fart mutatta. A hátsó, a segg volt számára fontos, mint története főmotívuma, sőt alaphangja, és nem az, hogy az a női tompor 19

Next

/
Thumbnails
Contents