Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11. szám - Csiki László: A mesélő rendőr (regényrészlet)
Haza Bérce, még abban az időben, amikor útszéli kis kavics volt csupán a permanens forradalom áradatában - nocsak, új Haza Bérce, ez alkalommal humoros, lehallgatás esetén önveszélyesen cinikus hangfekvésben -, valami tyúklopás vagy ahhoz fogható csirkefogóság miatt egyszer csak belülről látta meg a börtönfalakat, amik előtt látogatási napokon ácsorgott a bátyjának hozott madárlátta elemózsiával. Vegyesen ültek odabent a politikaiak és a köztörvényesek, mint lusta paraszt földjén a répa és a gyom, ugyanazt a borsófőzeléket öklendezték vissza, ugyanúgy marta bőrüket a tetűpor. Illetve: nem. Mert néhányuknak nem csak szappana, de még rádiója is volt. Ezek úgy jártak át egymáshoz a magánzárkákba, mint vasárnapi vacsorára a professzorok, vagy inkább a hasmenés. Itt kísérőm egy rubensi akt farára mutatott, mintegy világművészeti távlatba helyezve humorát. Ihletettségében tovatűnt asztmás rohama, de sötétjéből előjött Haza Bérce és lángra lobban tóttá a képzeletét. Akár egy gyújtogató kísértet, egyúttal legfőbb vándor mesemotívum. Ezek az álcázatlan titkosrendőrök, akikkel eddig találkoztam - csupa franciás - nem bírtak szabadulni tőle. Tőle, tőle, Izétől, Haza Bércétől, másvalakitől, egyvalakitől. Mintha rá lett volna kenve a mindennapi kenyerükre, belekeverve az italukba, s ha este leoltották a lámpát, bizonyára ő világította meg a róla írt könyvoldalakat. Észrevettem, hogy ugyanúgy ejtik a szavakat, ahogyan ő: visszaverte a visszhangot a Bérc. Ugyanazt a torokhangot hallatták, amikor intim titkait idesúgva cse- pülték, mint mikor O, szónoklata végén éljent kiáltott és ezzel megadta a jelt a tapsra, egyúttal kijelölte, hogy kiért szóljon a hurrá, kinek dicsőségére vörösödje- nek az összevert tenyerek. Botor kis törpe volt az elbeszéléseikben, de magas talpazaton. Nem fogták fel talán, hogy a kisemberek kajánságával kisebbítik, és annál nagyobbra nő, minél többen suttognak róla. Mondhatni Haza Bércének dicsősége, nagysága mennyiségi volt. Betöltötte mindenki gondolatait, ő szólt belőlük, akár önmaga ellen - noha ahhoz humorérzékének is kellett volna lennie. Olyan volt - már az én képzeletemben is -, akár a mindent elborító forró köd. Ok pedig szánalmasan kisszerű anekdotákkal próbálták elérni, megpiszkálni, ha már le nem döfhetik, körbe-körbe csápoltak éltető, noha koszos levegőjükben, azt hitték, ösztönszerűen, hogy igazságot tesznek az életrajzában, miközben neki volt annyi ereje, hogy eltörölje azt és másikat állítson a helyébe. Valójában egyfolytában helyesbítettek tehát. Az apró, filológiai pontosítások azonban mit sem értek a kőbe faragott személyiség súlyához képest. Mert köd és kő volt egyszerre. Megtörténhet, hogy éppenséggel saját hajdani tévedéseiket helyesbítették, melyekkel maguk fölé emelték. Azt gondolhatták, kicsi ő ahhoz, hogy magasba érve veszélyt jelenthetne rájuk, és most önmagukra dühösen, bűntudatosan ámolyog- tak az árnyékában. Vagy a fényében, mindegy. Nem volt eszközük ellene, mert előbb magukat kellett volna legyűrniük, hogy eljussanak hozzá, mondhatni, saját hullájuk talpazatára állva érhették volna el, hiszen Haza Bérce ugyanolyan jól ismerte azokat az eszközöket, módokat, mint ők: velük együtt és tőlük is tanulta. Éppen csak a humorérzéke nem fejlődött ki, mint ezeknek, nyomorukban. Vagy a megcsalatottságtól. Tanító bácsim továbbra is a fali fart mutatta. A hátsó, a segg volt számára fontos, mint története főmotívuma, sőt alaphangja, és nem az, hogy az a női tompor 19