Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Csiki László: A mesélő rendőr (regényrészlet)

El Greco vásznán most mintha kimozdult volna kínzatott görcséből Szent Sebestyén, úgy láttam, tágabbra nyílik a szája. Abba is belefújt a szél, és bizonyára öblös hangot kavart a sötétjében, de az csak a festményben hallatszhatott. A félmeztelen alak valamiképpen kilazult, sőt ellágyult, érzékelhetően reszketni kezdett. A nyílvesszők is remegtek a testében, és ez feltehetően fokozta a fájdalmakat. Vártam, hogy felnyög. A szent jajgatását akartam hallani, nem a szelet.

Érzéki csalódás vagy képzeletszülemény volt, de én örvendtem neki. Annak, hogy felfogom. A szenvedés és az üdvözült boldogság volt együtt a képen. A vértanú meg élvezte, és ettől olyan lett, amilyen valójában lehetett. Mint minden téveszme megszállottja.

Rubens félaktjait nem néztem meg újra. Kézenfekvő elképzelés szerint fázósan reszkettek itt, én azonban tudtam róluk az igazságot: a fagytól ugyanúgy égett a bőrük, mint a műtermi forróságtól, a festői szenvedélytől. Az a rengeteg hús szemernyit nem változott. Ott volt aztán körös-körül, kétoldalt és mögöttem a többi kép, ismeretlenül, durva zsákvászon alatt, erőszakos idő vagy szándék födte őket, mint a vakolat, amelyen egyszer majd ugyanaz az erőszakos idő és szándék jelenik meg absztrakt nedvesség-foltjaival, újkori díszítményeivel, rászegzett múzeumi lámpáival a haza hőseinek fényképe fölött. Ott voltak, a maguk virtuális valóságában azok a merev hősi ábrázatok is, éppen csak valami okból nem látszottak. Talán mert nem volt meg hozzájuk az érzékelőnk. Börtönben, éhségsztrájkban elhalt parasztfiúk, magasra gombolt nyakú fehér ingben, a gyári sziréna fogantyújára, az öltözői fogas kampójára felakasztott fiatal munkások, atlétatrikóban, bányatóba fulladt, fekete za- kós professzorok egymás mellett, közhelyesen és tragikusan, ám már-már tetszőleges, vagy inkább mások által megszabott sorrendben, szívszaggatóan célirányos rend szerint, melyhez semmi közük Mondhatni, nem vágytak múzeumi tárggyá változni, hogy unokáik kihelyezett történelemórán bámulják meg a fényképüket, és ne rajzolhassanak rá bajszot, szamárfület.

Lehet, hogy a közszemlére tételt szervező - elrendelő - régi harcostársukhoz, Haza Bércéhez is lett volna egy-két szavuk, ha nem fényképek éppen. Hősiességük abban állt, hogy tűrték a jelenvalóságot, nem tűntek el a zselatinos papírlapokról, az üveg alól. Legvalószínűbbnek az tetszett mégis, hogy ezeknek az alakoknak csupán a fotója létezik - de most még az se látszik -, ők maguk soha nem éltek a való világban, s ha mégis, békés öregségben vagy szerelemcsalódott ifjakként, önként hunytak el isten háta mögötti falvakban, soha nem tudva meg, milyen falmelléki sorsra szánta egy fő-fő valaki a felnagyított igazolványképüket.

Annyit tudtam a fagyos műcsarnokban, hogy semmit nem tudok. Megtanultam ott a nemvalókat. Az egyik műalkotás volt, a másik ostoba tucatkép, de sem ennek, sem annak nem létezett az eredetije. Ami pedig új tudásomat illeti, használhatatlannak tartottam, hiszen hajlamom híján nem kívántam a szenvedést, és a menekülés előle éppoly kimerítőnek rémlett, mint amennyire lehetetlen volt.

Kísérőm azonban talonban tartott egy újabb tanítómesét. Zihálása múltán - olyan fegyelmezetten kapkodta a levegőt, a szél hallatlan hangját sem zavarta meg - nyomban elszántan belefogott, akár egy feladat teljesítésébe. Mintha mi sem történt volna az „ez a..., ez egyszer..." mondatkezdeménye óta.

18