Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11. szám - Csiki László: A mesélő rendőr (regényrészlet)
gyök, semmit több. Érjék be ennyivel.- Ön most miről beszél? - kérdezte, és én rádöbbentem, hogy éppen úgy saját külön gondolatmenetem végén jutottam egy bizonyos következtetésre, ahogyan ő, hiszen egyetlen szóval sem közölte szándékát, célját, csupán én képzelegtem róla. Felépítettem egy konstrukciót, és azt képzeltem, az a hivatásom, hogy leromboljam. Azt is megértettem ugyanakkor - és teljesen összefüggéstelenül -, miért vallanak a letartóztatottak még mielőtt feltennék nekik a lényeges kérdéseket. A pusztán általuk ismert tényeket akarják előre megcáfolni, saját kételyeiket próbálják eloszlatni, és ösztönszerűen úgy vélhetik, a vallatóknak már nem marad kutatnivalójuk, mihelyst ők mintegy kiürítették magukat, és vakítóan tiszta lapot kínálnak fel. Nem feltétlenül a félelem veszi rá őket a vallomásra, hanem az el sem hangzott érvek cáfolatának vágya. Ezért annyira magányosak a külön szobába zártak, a kapcsolataiktól és azokkal együtt a reményeiktől megfosztottak, nem amiért sokan - egy egész intézmény - veszik körül őket, hanem mert egyedül birtokolják saját, mások által véteknek tartott igazságaikat. Megtörténhet, hogy vallomásukkal segítséget kérnek, csakhogy kiszabaduljanak ebből a magányból. Ezek a gyöngébbek, azaz a legerősebb képzelet, a legszilárdabban épített elmélet birtokosai. A hősök többnyire fantáziaszegények. De ezek, a magamfajták a fejükre olvasott vádakkal könnyen elbánnak, azokhoz alig van közük, akár a tárgyszerű bizonyíték ellenére is. Annak más a helye bennük, a megvalósulatlan szándékok, bűnök zárt, ám „tető alá nem hozott" terében, mint „odakint", ott, amit való világnak neveznek, s ahonnan a vádak, azaz a kérdések érkeznek, de soha nem találnak célba, még velük azonos belső képüket is eltévesztik, annál inkább, minél pontosabbak. Lehetnek bármennyire pontosak, ha egyszer nem „azok", ha más találta ki vagy fedezte fel, vagy tételezte fel őket. Végső soron a beszéd éppoly öncsalás, akár a hallgatás. Erre a következtetésre jutottam, amíg kísérőm összeszedte magát, tudtam és beláttam. Azt is, hogy az ördögnek tartoztam vele. Kellett nekem olyan helyre keveredni, hogy effélén töprengeni legyek kénytelen? Mire jó? Mire használható ez a kényszerű tudás? Szívből reméltem, hogy semmire sem. Az pedig, amit való világnak neveznek, azzal a kényszerrel fenyeget, hogy meg kell értenünk. A megértés pedig: árulás. Önfeladás legalább. Egyik annyi, mint a másik. Merde! A szél hallatszott csupán. Vékonyan susorászott a csarnokban, és az tágasabbnak hatott tőle. Kavargóit a por, a hó a festmények előtt, olyan mindenhatóan, hogy azt is elképzeltette, hogy fennakad néhol, a nyersdeszka állványzat szálkáin, a festékgöbök tövében a vásznakon. Szélbolyhok lebegtek minden élen, szögleten. Időnként halk percegés, csattanás hallatszott, talán a hópelyhek fagytak egymáshoz hirtelen. A sarkokban, párkányokon a szél irányt változtatott, nyomai megtapadtak a felületeken. A falaknak csapódva a szél megfordult, kifelé vette útját a nyitott ablakokon át, vagy le az alagsor, a pince felé. 17
