Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 11. szám - Csiki László: A mesélő rendőr (regényrészlet)

ségesnek tartja. A szenvedés árán lehet eljutni az emberhez. A legbelsejéhez. Ott aztán nincs aki segítsen.

Az jutott eszembe, hogy az éjszakai Lucille ugyanerről beszélt, és a röptéri őrnagy úgyszintén. Ok is a „másik oldalról", de a „színéről" közelítették meg, önmaguk felől. Akárcsak én, a lágytojásos reggeli közben. És, lám, itt egy újabb társunk, a „színen", bármit jelentsen is ez. Egy valamit nem jelenthetett: hogy mindannyian bölcseleti kérdésekbe kívántak volna bevonni, és nem is puszta hallgatóként, vagy hogy elméleteiket akarnák kipróbálni rajtam. Nagyon is gyakorlati okoknak kellett rejtőzniük ezek mögött a zsigeri filozófiák mögött, és az én legborzasztóbb feladatom kivárni, amíg a zsigerekkel együtt kifeslenek, napvilágra buknak. Ostoba költők hasonlítják sebhez a szájat: itt azonban nem alaki, felületi volt a hasonlóság. A száj az a feltépett seb volt, melyen át szabadba ömlöttek éltető nedveik, megkönnyebbülve szétáradtak, és az sem számított, hogy a kiürült test elvész nélkülük.

Kár volt, mi több: fölösleges ilyen halálra szánt bölcselmi szándékokat tulajdonítanom - belemagyaráznom - ezekbe az emberekbe, bármely oldalon álltak is, a színén vagy a fonákján. Tévedtem, egyszerűen, mert nem ismertem az életüket, melyet nem volt alkalmuk, vagy nem mertek a maga tapintható valójában elém tárni, és igazából tolvajnyelvként, rejtjelekként használták a filozófiájukat. Nem akartak ők (sem) mást, mint szabadon élni, meleg helyre húzódni a tél elől, és kenyeret enni, nem kukoricakorpából sütött lepényt, amelybe a hírek szerint még elkobzott bibliák papírját is beleőrlik (parlagi szent ostya lenne minden falat?), olyan iskolába akarták adni a gyerekeiket, ahol nem hősökről tanulnak számtanórán, csak éppen azt nem tudták, hogyan jussanak el mindehhez. Vagy tudták, de nem volt módjuk hozzá. Engem meg úgy néztek, mint aki már „benne van", átmászott a fonákról a színre, mint zöld lárva a falevélen, sőt oda született. És minthogy ebben nincsen érdeme, úgy vélhették, akár ösztönösen, hogy meg kell szolgálnia a szerencséjét. Ezt pedig leginkább, leghasznosabban úgy teheti, ha segít nekik. Segíts, segíts, nyögte az éjszakai asszony még akkor is, amikor artikulá- latlanul kellett volna üvöltenie a kéjtől. A nem-kívánt, a szándéka ellen való élvezettől.- Ez a... - azt mondta tanaras kísérőm: ez, nem azt, hogy: ő, mintha beláthatatlan tárgyról, még inkább jelenségről lenne szó -, ez egyszer...

Ránéztem, és láttam, rosszul van, különben is vörös arcát kiveri a verejték, zegzugos csermelyekben ömlik le kiborotvált bőrén, a dacos ráncai közt. Óránként dacolt az idővel. Markolászta mellén, tépdeste szinte a nagykabátot. Rettegett attól, amit mondani akart, és nem maradt annyi ereje, hogy visszafogja, legyűrje ijesztő mondandóját. Tudhatta pedig, hogy itt, a bedeszkázott múzeumban nincsenek lehallgató-készülékek, nyilván azért is hozott ide, és nyilván felsőbbsége engedélyével, talán utasítására. Sejtettem, hogy ezen a tájon rejtezhet az „ok", a gyakorlatias cél, amely felé törve engem szemelt ki segítőtársul.- Ez - szólaltam meg lélegzete szünetében ez politika. És én nem politizálok. Ezt elmondtam már egyszer. Miféle titkosrendőrök maguk, hogy nem adják át egymásnak az információkat? Mindig is utáltam a hanyagságot. Miért vesztegetnek rám annyi pénzt, időt, ha semmi eredménye? Én szépítőszer-ügynök va16