Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 11. szám - Csiki László: A mesélő rendőr (regényrészlet)
- Örömmel hallom - de lehet, azt mondtam, vagy úgy hangzott: - Örömömre szolgál.- Örvendek - mondta aznapi tanítóm, de sehogy se hangzott.- Nem kirándulhatnánk inkább a környéken? - kérdeztem. - Szeretném megismerni az önök vendégszerető országát.- Holnap - mondta. - Holnap. Ez annyit jelentett: másnap sem mutathatom be kollekciómat az Első Hölgynek. Vagyis semmit nem jelentett. A hét további napjai sem jelentettek semmit. El fognak telni, és én majd elfelejtem őket. Az lesz csak az igazi mutatvány! Úgy, hogy odamentünk. Be a kriptába, ahol a műalkotásokat mumifikálják. El Greco festményén ezer sebből csurgott a vér egy vértanúból a nyílvesszők tövén. Jó kép volt, sok kékkel, barnával és főleg sötétvörössel. Meglehet ugyan, hogy a félmeztelen ember mesterkélten nyitotta égre a száját, nem igazi fájdalmában vagy önfeláldozó áhítatában. Úgy tűnt, inkább suttog. Suttogni akar. Modellt állt saját szenvedéséhez. Ebben volt valami hamis, ahogy abban is, hogy testére ágyéktájon fehér gyolcsot festettek. A festő eszerint szemérmetlenebbnek tartotta a meztelenséget, mint a szenvedést. Lelke rajta. A Rubensek között aztán úgy éreztem magam, mint egy hentesüzletben. Csupa rózsaszínű konc függött az egyik falon, női far képében. Hatalmas hátsók fölött fordították felénk arcukat az ecset áldozatául esett nők. Egy szépségeszmény áldozatául estek. Zárkózott, asszonyosan is már-már szűzies arcuk azonban igaznak hatott. Igazabb volt az arcuk, mint a faruk: látszott rajta a kiszolgáltatottság, és talán a fájdalom is, amiért így kell mutatkozniuk.- Gyönyörű - mondtam, az elvárt áhítattal.- A Főnök nem szereti ezeket - mondta kísérőm. - Szerinte meggyalázzák a nőket.- Magunk közt szólva, az emberben néha van ilyen indulat.- Az a Sebestyén meg... Jobb nem beszélni róla.- Hitéért életét áldozó ember. Egy kissé közhelyes ma már.- Nem Sebestyénről van szó - mondta. - Különben is, attól függ, milyen az a hit. Ez klerikális. Szerinte.- Ez meg csak itt szenved - mondtam kajánul. - Potyára.- Lehet, azért is alakítják át a múzeumot. Kísérő tanítóm érzékelhetően más, előre kialakított gondolatmenetet követett, más-más személyekkel az útvonalon, mint akiket én elképzelhettem egyáltalán, és sejtettem már, hova akar eljutni, vagyis hogy mi vár rám. Azt kaptam, amit sejtettem. Éppen illett hozzá a környezet: a falakon ragyogva szenvedő alakok és mögöttünk a felállványozott terem - csarnok! -, a cementes zsákok, sóderhalmok a benyílókban, ahol zsákvászonnal takarták le a festményeket. Talpunk alatt homok csikorgott a mozaikpadlón. A nyitott - esetleg kivert? - ablakokon át széllel áradt be a hideg, a levegőben kavargó hódara. A környezet leginkább kísérőm mondandójához illett, akár a tudatosan választott díszlet.- Ne higgye, hogy Neki nincs érzéke a szenvedéshez. Épp ellenkezőleg. Fontosnak tartja. Nem érzéketlen Ő, csak valahogy... Valahogy a másik oldaláról, a visszájáról szemléli a kínt. Nem, nem arról van szó, hogy élvezi, éppen csak szük15
