Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - Lackfi János: Kosztolányi álma

A napfényben szemem gyáván kinyílt:

Ott állt apám, s szép arca rám mosolygott;

Az a smaragdgyűrű volt lágy kezén,

Mit még nagyapjának nagyapja hordott.6

A clair-obscur ellentét, szemben az imént elemzett, a két szélsőség keveredésére, félálomszerű (vagy, frivolabban fogalmazva, tejeskávé-szerű) kavargására alapozó Kosztolányi-részlet- tel itt egyértelműen a túláradó nappali világosságnak, mi több, a fény által életre keltett színkavalkádnak engedi át a terepet, s a sötétség csak egyfajta hátországként, hozzáképzelhető, hozzáképzelendő komplementer világként létezik. A „fehérfalú" - „nagy napsugároszlop" - „fényben káprázott" - „fényes" - „csillogott" - „napfényben" sorozat sokszorosan ismételt ragyogása szinte mindenfelől árad, visszaverődik, s mindez a tündöklés már a nyitóképben szinte színpadi reflektorkéveként a gyermekágyra koncentrálódik. A gyermekkor izzása vakító pillanat, a szem „káprázik" és „gyáván" hunyorog belé. Már-már túlvilági, átlényegítő fényesség ez, a múltbeli pillanat túlmutat önmagán, egyfajta édeni, ideális állapotot látunk itt kimerevítve az emlékezet magnéziumfényénél. A szín- és hangeffektusok, a tüllfüggöny szinte tapintható könnyűsége, a „gyenge" és „dús" orgonaágak átütő korazöldje, a rigófütty zengő tarkasága mintegy mégjobban felhabosítja, még túláradóbbá varázsolja a reggeli jelenetet. Ez a zárt tér nem a mesterséges bezártság, az üvegházi védettség terepe, hanem maga a fülsiketítő, túlságos élet, nyitott hely, amelyet csordultig megtöltenek élettel a külvilág természetes hatásai.

Az egység pillanata ez, a félve nyiladozó, álomhoz szokott vakondszemek előtt eggyé forr a világ, szinte feloldódva a fényben. A patriarchális otthon gyermekszobájának közege érintkezési pont a családi múlt (a vers a „régi barna politúros ággyal" indul, melynek patinás felülete egyszersmind a fényt is visszaveri) és a személyes jövő között. Az édesapa idealizált alakját szecessziós, túldíszített keretként veszi körül a lenge szél ornamentikája és a rigófütty tarkasága, ujján pedig ott ragyog a tradíció folytonosságát, egyszersmind az eleven élet zöldjét megjelenítő családi ékszer.

2. „Ódon, ónémet, cifra"

A biedermeier otthon párnázott teréről egy Kosztolányi-vers kapcsán

ÓDON, ÓNÉMET, CIFRA ÓRA...

Ódon, ónémet, cifra óra áll a szekrényünk tetején, szálló korok bölcs bámulója közönyösen tekint felém. Aranycirádás, pici tükrén még mosolyog a rég letűnt fény, de már nem úgy, mint hajdanán, mert ő ütötte el az éjfélt, mikor meghalt a szépanyám, fehér, mosolygó szépanyám.

85