Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - Lackfi János: Kosztolányi álma

OLY JÓ ÉBREDNI.

Almom messzeszédül s a tegnapi szobát már láthatom, ha fuldokolva - az álom vizébül - a paplanomra nyújtom a karom [...]

Tündéri reggel. A sötét szalonba apuska zongorázik andalogva.

Ez Mendelssohn. Álombéli ködök.

Úgy hallgatom az ajtó hasadékán s állok a hangok közt kis ingbe, némán, mint hajnali gyöngyvirágok között5

Az idézett Kosztolányi-opusban a légszomjas, fuldoklásos állapothoz hasonlított álom nagyon mélyről jövő, ősi szorongás tengere. Rettegés ez a feloldódástól, az én-vesztéstől, a nappal sajátnak megismert, kiküzdött arc elmosódásától. Az ébredés megérkezés, homályos félelmektől való megmenekedés, újra-jelenlét egy stabil, kézzelfogható világban. Az éber tudat a „tündéri reggel" ragyogásában tükröződik, a sötét szalonból hallatszó zongorajáték (különösen mivel az apa személye is hozzá kapcsolódik) hidat képez öntudatlanság és tudatosság állapota között, mégpedig azáltal, hogy a kétfajta birodalom elemeit elegyíti. A nappali fénnyel kontrasztot képező félhomályos szalon, az andalgás, a Mendelssohn-darab „álombéli köde" mind elbizonytalanító tényezők, s ilyenformán az apa-figura is határmezsgyén helyezkedik el. A versvégi „kis ing" fehére és a hajnali gyöngyvirágok (ahol a szó- összetételbe foglalt „gyöngy" előtag képzete csak fokozza a virág képzete keltette tisztaság-érzetet és a fehér színhatást) említése úsztatja végül át ténylegesen a reggelbe a jelenetet. A fekete és fehér billentyűk váltakozása révén amúgyis fény-árny szimbólumként felfogható zongora itt talán egyfajta hajó, amely a sötétség tengeréről napsütéses partra szállítja a gyermek-narrátort, a romantikus darabot játszó édesapa pedig mintha kormányosa lenne a mentőexpedícióhoz használt „fekete bárkának".

Hasonló révész-szerep jut az apának Kemény Simon egy szövegében.

SMARAGD GYŰRŰ

Egyszer korán ébredtem fel nagyon,

A fehérfalú kis gyerekszobában,

De már nagy napsugároszlopban állt A régi barna politúros ágyam.

A fényben káprázott álmos szemem,

A könnyű tüllfüggöny piliegve mozgott,

S nagyon is gyengén zöldelltek rajta át Dús águkkal a nagy orgonabokrok.

Fényes golyók és tarka pántlikák;

Rigófüttyök lengtek kis sima szélen,

Szobám zengve, tarkán megtelt velük S a kitárt ablak csillogott kevélyen.

84