Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - Lackfi János: Kosztolányi álma

A tapasztalati valóság mind tárgyi („bútor reccsen"), mind személyes („valaki fütyörész") vetületében „bejelentkezik", jelet küld létezéséről, hogy ezáltal megtörje a még erőtlen varázst, emberré, cselekvővé, töprengővé, alkotóvá változtassa vissza azt, aki mind távolabb sodródik a szilárd talajtól. Az álom-burok azonban újraképződik, elszigetel a külső behatásoktól, eltömíti a külvilág felől érkező érzékelések csatornáit.

A külső, fizikai hatások megszűntével változik a díszlet is, a beszélő felölti elhagyott, gyermeki létét, visszapörög a kezdetekhez, a bőrét simító éjjeli lepkék kontaktusára mintha bőrt cserélne, hasonlatosan a mesebeli hollófiakhoz, hattyú-királyfiakhoz, hal-kisasszonyokhoz. A versen végigvonuló motívum-lánc (selyemlepel, hernyók, lepkék) amúgyis a költészetben ősrégtől alkalmazott lepke-metafora jelenlétét sugallja. A (rút) lárva-állapot bebábozódásának, álomba szenderülésének, tökéletes passzivitásának, majd a pillangó-lét később kibomló szépségének képzete végig ott kísért a sorok közt. Az átalakulás iránya ráadásul nagyon is egyértelmű. Az öntudatos, evilági lét-állapot, a racionalitás közege mintegy a lárva-létnek, az álom más-törvényű világába való átlépés pedig egy esetleges pillangóvá születésnek lehet a megfelelője.

Mi sem jellemzőbb, mint hogy a versbeli gyermeket éppen ennek az átalakulásnak a kapujában hagyja el a civilizációkat teremtő (és rombadöntő), az emberiséget az állati sorból kiemelő (s oda időről időre visszakényszerítő) „gondolat". Itt, az álom küszöbén, akár Jeruzsálem „tűfoknak" nevezett kapujában, el kell hagyni mindent, ami nem lényegi, le kell tenni a málhát, mellyel a keskeny úton lehetetlen áthaladni. A játékszerhez hasonlított racionalitás értékelésének rendje megváltozik, a „gyermek századának" tekintett XX. század elején uralkodóvá váló művészeti felfogásban a kor szervezőerejének tartott észelvűség gyermeteg játékhoz válik hasonlatossá, a jelentéktelen játékszerként nyilvántartott álom, a hallucinatív, módosult tudatállapotok pedig a legkomolyabban vett valóságot jelentik. Az univerzumnak abban a rejtett szögletében, ahová az öntudatlanság állapotában kerül a lélek, nemcsak hogy nem hasznavehető, de egyenesen akadályozó tényező a hagyományos, lineáris logika megléte. Egy súlytalan, másképpen nehézkedő világban matematika és fizika szabályai érvényüket vesztik.

Egy talán nem is feltétlenül tudatos, amúgy mellékesnek tűnő szóismétlés rámutat, mennyire megváltozik a világ-érzékelés, a fontossági sorrend, és egyáltalán az elbeszélői nézőpont az egyes versszakok között. A második strófában „furcsa selyemhernyók" foltozzák be az álom birodalmának válaszfalán támadt réseket, az utolsó előtti sorban, tehát a metamorfózis közvetlen küszöbén ugyanígy „régi, furcsa, kedves játékszernek" neveztetik a gondolat. Az azonos jelző két alkalmazását egy világ választja el egymástól. A selyem- hernyók furcsasága egyfajta furcsa újdonság, egy eddig ismeretlen állatfaj felbukkanása a mindennapos megszokás klímája közepette. Az emberi gondolkodás jelensége viszont már a túlpartról tűnik érdekes furcsaságnak, különös valaminek. A teljes világrend fordul itt ki magából, s a gyermekség állapotába visszatért narrátor, mint láthattuk, már „régi" léte alapvető tartozékait látja szokatlannak az új perspektívák távlatában.

A gyermekkori ébredést megörökítő alábbi két részlet ugyanígy tudat és öntudatlanság határmezsgyéjére vezet. Az irány viszont itt ellentétes, hiszen a valószerűtlen világából érkezünk meg a hagyományos otthon szilárd bizonyosságába. Ez a (kétségbevonhatatlan) valóság a kor gyermekszobája, vagyis egyfajta átmenet a végletesen racionális és a végletesen irracionális világ, a lélekvilág és a felnőtt külvilág között. Itt még „engedélyezve van" a fantázia szeszélyeinek egy része, s kiszűretik a külvilág harsány hatásainak bizonyos hányada is. E patriarchális alapokra épült, ugyanakkor üvegház-szerűen elszigetelt térben egyszerre van jelen a női (anyai) princípium inkább ösztönszerűnek tekintett és a férfiúi (apai) karakter inkább tudatos szemlélete. Ilyen értelemben nyilvánvaló, hogy az elalvás aktusa „nőies", nem-rendszerszerű világ felé orientál, az ébredés pedig a férfi-princípium pólusa felé közelít.

83