Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - 125 ÉVE SZÜLETETT KRÚDY GYULA - Fried István: Az elbeszélő mint útitárs
ció, a dialogicitás és az alteritás, a reflexivitás a narrativitás és az identitás konstrukciójának terében,19 illetőleg téridejében írhatók le, ebben a térben-téridőben nyilatkoznak meg. Ez - természetesen a mű elbeszélőjére/elbeszélőire akképpen vonatkoztatható, hogy egyfelől a „közreadó" én-je megalkotja a maga nem-én-jét, hogy az emlékképek történései történetté szerveződjenek, másfelől viszont a történet elbeszélhetősége függ az elbeszélői én elidegenítésétől, amelynek viszont az elbeszélői és a hallgatói énre osztottság lehet igazolódása.20 Hozzátenném: az ambivalencia Krúdynál (és általában a századfordulós modernséget tovább-/újra-gondoló, arra hol nosztalgikusan, hol ironikusan, hol a nosztalgiát iróniával ellenpontozó módszerrel reflektáló szerzők esetében) a dialogicitás és a narrativitás meghatározó jegyei közé tartozik, amelyet az alteritás hangsúlyozódása segít egyensúlyban tartani. Az én és a nem-én korántsem egymás létét fenyegető, egymásra törő képzelgések, beszédmódok, létformák (mint például Babits Mihály regényében, A gólyakalifában), hanem éppen ebben az állandó (ön)reflexivitással előadott történetben artikulálódhat az én összetettsége. Megfigyelhető, hogy az útitárs miként kísérli meg rekonstruálni nem csupán a történetet, hanem a történethez fűződő (vagy inkább fűzhető) értelmezéseket, változó viselkedésének értelmezési lehetőségeit.21 A közreadó megszólalásai, a neki és az önmagának, nem a megválaszolás céljából föltett kérdések, az egyes passzusokat lezáró, morális töltésű vagy éppen ellenkezőleg, csupán hangulati értékű felszólítások erősítik a tételt, miszerint az útitárs megteremtett dialógus-szituációja amellett, hogy az intradiegeti- kus történetmondáshoz szükségessé tett „külső" forma valójában nélkülözhetetlen az individuális szubjektum állandó igyekezetéhez önmaga létrehozására, önmaga történetének konstruálására. „Milyen gazembernek kellene lenni annak, aki ilyen helyen egy leány elcsábításán töri a fejét!" - zár le, majd nyit meg az útitárs egy váltást (az ajtón kívüli, illetőleg belüli szituációét), hogy néhány nappal később váratlanul megtörténjék az aktus Hartvignéval. Egy másik példa: korábban már utaltam az útitárs racionális szemléletére, amelynek következtében lemosolyogja Eszténa babonákból összeszövődött világát. Csakhogy a temetői jelenet előtt korántsem az elhatárolódás vagy a gőg hangján kiált föl az útitárs: „Mennyi mindent tudott Eszténa a babonákról, a jó és rossz szerencséről^) a betegségről s a halálról!" Ez a megnyilatkozás mintha ellentétes volna egy másikkal: „Megvallom, nagyon érdekeltek Eszténa gyermekes álmai, mert igen mulatságosan tudta előadni csacskasá- gait." S a kijelentést enyhítendő, de talán magyarázandó is, nevezetesen a csacskaságok- nak nevezett „gyermekes álmok"-at elfogadhatóvá teendő emígy folytatódik a beszéd, szinte kommentárszerűen, a maga értelmi világába vonva Eszténa beszédét: „Néha úgy tűnt fel előttem, hogy ő maga mulat azon, hogy engem mulattat; míg máskor úgy elkomo- rodott az arca, mint a siralomházban." Eszténa nemcsak rejtély az útitárs előtt, hanem különböző időben elhangzó különböző kijelentéseit, „meséit", amelyek nem ambivalenciaként, nem alteritásként, hanem csacskaságokként sorolódnak be a racionális (világ)rendbe, értetlenül hallgatja; s az események tragikus kibontakozása, illetőleg a visszatekintés kényszerű aktusa során sem képes a sokféleség egységeként elfogadni. A harmadik példa a kisregény már részlegesen idézett zárásából való. A lassan távozó vonat az útitárs felelősségét firtató rikácsolástól is távozik, „a rikácsolás mind érthetetlenebbé vált". A megfogalmazás az ambivalenciában rejlő sokértelműséget sugallja. Mivel értelmezhető ez szó szerint, a tovatűnő vonat zaja elnyomja az emberi hangot, és az belevész a növekvő távolságba. De nincs kizárva az „átvitt" értelemben vett jelentés sem, az X. városkát elhagyó útitárs számára egyre érthetetlenebbé válik, mi történt, az előbb még jelentéssel bíró rikácsolás a távolsággal arányban veszíti el értelmét, lesz érthetetlenné. És amelynek (ismét) értelemmel telítéséről csupán az újra-felidézett, az elbeszélt történet gondoskodhat. Azaz a történések összerakásával egy időben, a narrativitást kiegészítve, netán átstrukturálva a reflexivitás. Amelynek megfogalmazódása a történések során megképződő figurával való azonosulást teszi lehetővé, mindenképpen megcélozva az identitás létrehozását. Ez az 47
