Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - 125 ÉVE SZÜLETETT KRÚDY GYULA - Fried István: Az elbeszélő mint útitárs
identitás felfogható olyképpen is, mint az individuális szubjektum ígérete. Mindenesetre az elbeszélés, kiváltképpen ami a hangsúlyozott dialógus-szituációt és általában a dialo- gicitást illeti, nem adja teljesen föl ennek az ígéretnek beteljesíthetőségét. Arra azonban nincsen semmiféle (elbeszélői, szerzői) biztosíték, hogy az elbeszélés során valóban végbe- megy-e a létrejövetel. Mindez ismételten feltéteti a kérdést: elválasztható-e az útitárs az utazótól, az elbeszélő a hallgatótól, az emlékező a közreadótól? Ha megszólalásaik tónusa, mondatszerkesztése, „gondolatisága" egymásra másolható, nem egyetlen személy(iség) beszéde tagolódik-e szét külsőleges jelzések révén? A Pénzzel járják a búcsút egy passzusát idézném gondolatmenetem alátámasztásául: „Úgy gondolom, hogy meg kell szökni magam elől. Nem szabad találkozni magammal, mert ebből igen nagy baj származnék. Elveszíteném minden bátorságomat, önérzetemet az élet folytatásához. Bűneim annyira összegyülekeztek, nem merek miattuk éjszaka egyedül lenni a szobában. Valamit tenni kell, hogy megszabaduljak bűnösségemből". A Szindbád megtérése elbeszélései közül kiemelt részlet és a korábban említett „önterápiás" elbeszélés-gyakorlat mintha egy irányba mutatna, a személyiségnek az elbeszélésben történő többszöröződése, rögzíthetetlensége az individuális szubjektum lét- rehozódásának elhalasztódásához járul hozzá, tartósítván az ambivalenciát, mely így dialogicitásként gondolható el. A többször idézett Az útitárs szívének képisége hasonlóképpen jelzi a személyiség rögzítettsége ellen munkálkodó erőt: „Egyszerre csak érzem, hogy a hálóingem megfeszül, kiemelkedik belülről a szívem, mint a kör a kártyalapról. A piros selyemből varrt szív felszállt a nőkhöz, a kezek kapkodtak utána, megragadták és diadalmasan elvitték a fehér fal árnyékai közé..." A színszimbolisztikával érzékeltetett megosztottság, a szív és a kör azonosságában kijelölődő nyelvi ellentét (a magyarosan írt francia szó révén) tárgyi és humán „szféra" egybeláthatóságának allegorikus előadásában kap alakot, ugyanakkor az itt- és ott-lét egyszerre elgondolt lehetőségei között létesít kapcsolatot, megszüntetvén a szemlélet- és a jelentésbeli dichotómiát. Az útitárs még a Szindbád-történeteknél is hangsúlyosabban veti föl a személy(iség) nyelvi megalkothatóságának problémáját; és bár Krúdy és a magyar (meg talán a német) romantika viszonyának tanulmányozása feltehetőleg messze nincs tanulságok nélkül, az valószínűsíthető, hogy Krúdy regényeinek, novelláinak „hősei" nem befelé keresik és vélik föllelni a titokkal teljes utat, s a bensőségesség nem kínál számukra olyan menedéket, amelyben a személyes szabadság és alkotói képesség megvalósítható lenne. Peter V. Zima a késő-modern gondolkodásnak tulajdonítja azt, hogy föltárul általa a szubjektív igazság szétesése az ambivalenciában, az igazság és a hazugság, az én és a nem-én, a fenséges és a triviális, az igazi és a nem-igazi olyképpen vezet egymáshoz, hogy az én szétesettségében és heterogeneitásában nem jöhet számba a menekülés reményteli helyeként; az irodalmi példák közül talán ezért tesz szert kitüntetett jelentőségre Rimbaud mondása, J’est un autre, az én, az valaki más.. .22 Az útitárs olvasható ilyen nézőpontból is, az útitárs pedig felfogható a modern én másikjának.23 Jegyzetek 1 Az Újság 1917. szeptember 9. 2 Vö. erről Krúdy tagadó nyilatkozatát, idézi Szabó Ede: Krúdy Gyula. Budapest 1970.113-114. 3 Az l.sz. jegyzetben i.h., Az útitárs különös véleménye (1918). (Későbbi címe: Szilveszter fiam) In: A madárijesztő szeretője. Szerk. Barta András és Szauder József. Budapest 1964. 108-111; Az útitárs csontjai (1917). (Későbbi címe: Az óratorony) In: A madárijesztő... 60-64.; Az útitárs halk hangja (1918). (Később 48
