Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - 125 ÉVE SZÜLETETT KRÚDY GYULA - Fried István: Az elbeszélő mint útitárs

sét sem vélem mellőzhetőnek, hogy Az útitárs motívumszerkezete a halált idézi meg. Bori Imre17 ezeket a motívumokat összegyűjtötte, s megállapította: „A kisregény hősei felett (...) a halál trónol", majd: „Az emberek a regénybeli kisvárosban a halál árnyékában élnek". Belelapozván a műbe, idézhető, miszerint ez legalább oly mértékben áll a hallgatóközreadóra is, első, zárójelbe tett megszólalása szerint, többet nem beszél ennyit, ez azonban önjellemzés is: „... gondoltam magamban fázósan, mintha soha többé nem hallhatnám kedves szájak kedves tetszetős beszédét és csak az útitárs szomorú szavai hangzanak a fejem körül, mintha a halál a bibliát olvasná". így akit Fülöp „szerzői narrátorának minősített, hasonlóvá lesz az elbeszélés szereplőihöz.

Gondolatmenetemet újólag Fülöp László elemzésének idézésével szakítom meg.18 Az N. N. meg Az útitárs rokonságát - helyesen - nem csupán a kronológiai egymásmellettiség- nek tulajdonítja, hanem az elbeszélői stratégia hasonlóságának. Itt valósul meg - állítja Fülöp - az „»énregény«-modell". Rájuk lehet érvényes a narrátor személyének az a meghatározása, hogy „az elbeszélő »én« a mű esztétikai különvilágában elhelyezkedő, az ábrázolt valósághoz, a megalkotott történethez tartozó fiktív személyiség". Alább Fülöp úgy egészíti ki elemzését, miszerint Krúdy nem iktatja ki a „szerzői" elbeszélőt, hanem alárendelt helyzetbe juttatja. Annyi módosítani valóm lenne, hogy úgy vélem, az, akinek az útitárs hol novellában, hol kisregényben elbeszéli életét, szintén fiktív személy, és főleg Az útitársban önjellemzése rámásolódik az „útitárséra"; nem lenne elképzelhetetlen, ha az említett zárójeles mondatokat az útitársénak tulajdonítanánk. Másképpen szólva: az útitárs a közreadó által megalkotott személyiség, akinek története - utalok korábbi idézetemre - hasonló reflexeket mozgósít, mint amiképpen a történet szereplői reagálnak a történésekre. A közreadó egyetlen alkalommal sem tiltakozik, nem von kétségbe, a végére eltűnik a cselekmény mögött, ennélfogva feltételezhető, hogy köze lesz (van?) az elbeszélt eseménysorhoz, az megérinti, avval valamilyen viszonyba kerül (jóllehet erre vonatkozó közvetlen utalást sem tartalmaz sem a novella, sem a kisregény). Az mindenképpen feltűnő, hogy jó darabig sem az elbeszélőnek, sem az őt hallgatónak nincsen neve (a következő rokonítható mű főszereplője is N. N., azaz nőmén nescio), majd amikor mégis előkerül a név, az egyszerre jelöl két személyt, vagy a személy meghasadtságát. Az alakmás (visszatérek dolgozatom bevezetéséhez) egyébként a századfordulós modernség személyiség-problémájaként artikulálódik, és a lélekelemzésről ismeretekkel rendelkező, de a romantika irodalmában (például Jókai műveiben) jártas Krúdytól sem volt idegen egy történetnek az alakmásokkal való végigfuttatása. Azáltal, hogy elbeszélő és hallgatója valójában egymást (meg)értő, egymással szót értő, a hangulatiságot tekintve rokonítható alakként jelenik meg, aligha teszi teljesen fölöslegessé a kérdést: vajon nem esünk-e a túl-interpretálás vétségébe, ha olyan feltételezést kockáztatunk meg, miszerint az útitárs az utazói személyiség „alakmása", az egykori és a jelen személyiség megosztottsága; olyan dialógus, amelyet az egységessé, összefoghatóvá, nyelvileg meghatározottá lenni immár végképpen nem tudó individualitás önmagával folytat, amennyiben önazonosságának tételezése egyre problematikusabbá lett (nem pusztán az elbeszélés epizódjait fölelevenítve, vö. koporsó-fölirat és a személyiség néven neveződése), továbbá amennyiben az X. városkához fűződő képzetek között sem lelhető különbség. Sőt: X. városka ugyan az elbeszélés mögöttes terében létezik, ám messze nem egyediségében, hanem a többi felvidéki városkához való hasonlóságában; miáltal nem teljesen tagadható: az elbeszéléssel rokon, arra utaló, ahhoz némileg (vagy erősebben) hasonló események, éppen a környezeti tényezők, a szemléleti egymáshoz hasonlítás lehetősége miatt, másutt is, más városkában is megtörténhettek.

Ha - mint a szubjektumelméletek egyike-másika tételezi - az individuális szubjektum az individualitás és az identitás kölcsönös kapcsolatában szemlélhető, akkor - emígy a teória - dinamikus-dialogikus instanciaként is felfogható, amelynek (s most a hívebb fordítás kedvéért az idegen szavakkal, fogalmakkal élek) lényegi jegyei az ambivalencia és a negá46