Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - 125 ÉVE SZÜLETETT KRÚDY GYULA - Fried István: Az elbeszélő mint útitárs

sét sem vélem mellőzhetőnek, hogy Az útitárs motívumszerkezete a halált idézi meg. Bori Imre17 ezeket a motívumokat összegyűjtötte, s megállapította: „A kisregény hősei felett (...) a halál trónol", majd: „Az emberek a regénybeli kisvárosban a halál árnyékában él­nek". Belelapozván a műbe, idézhető, miszerint ez legalább oly mértékben áll a hallgató­közreadóra is, első, zárójelbe tett megszólalása szerint, többet nem beszél ennyit, ez azon­ban önjellemzés is: „... gondoltam magamban fázósan, mintha soha többé nem hallhatnám kedves szájak kedves tetszetős beszédét és csak az útitárs szomorú szavai hangzanak a fejem körül, mintha a halál a bibliát olvasná". így akit Fülöp „szerzői narrá­torának minősített, hasonlóvá lesz az elbeszélés szereplőihöz. Gondolatmenetemet újólag Fülöp László elemzésének idézésével szakítom meg.18 Az N. N. meg Az útitárs rokonságát - helyesen - nem csupán a kronológiai egymásmellettiség- nek tulajdonítja, hanem az elbeszélői stratégia hasonlóságának. Itt valósul meg - állítja Fü­löp - az „»énregény«-modell". Rájuk lehet érvényes a narrátor személyének az a meghatá­rozása, hogy „az elbeszélő »én« a mű esztétikai különvilágában elhelyezkedő, az ábrázolt valósághoz, a megalkotott történethez tartozó fiktív személyiség". Alább Fülöp úgy egészí­ti ki elemzését, miszerint Krúdy nem iktatja ki a „szerzői" elbeszélőt, hanem alárendelt helyzetbe juttatja. Annyi módosítani valóm lenne, hogy úgy vélem, az, akinek az útitárs hol novellában, hol kisregényben elbeszéli életét, szintén fiktív személy, és főleg Az útitársban önjellemzése rámásolódik az „útitárséra"; nem lenne elképzelhetetlen, ha az említett zárójeles mondatokat az útitársénak tulajdonítanánk. Másképpen szólva: az úti­társ a közreadó által megalkotott személyiség, akinek története - utalok korábbi idézetem­re - hasonló reflexeket mozgósít, mint amiképpen a történet szereplői reagálnak a történé­sekre. A közreadó egyetlen alkalommal sem tiltakozik, nem von kétségbe, a végére eltűnik a cselekmény mögött, ennélfogva feltételezhető, hogy köze lesz (van?) az elbeszélt ese­ménysorhoz, az megérinti, avval valamilyen viszonyba kerül (jóllehet erre vonatkozó köz­vetlen utalást sem tartalmaz sem a novella, sem a kisregény). Az mindenképpen feltűnő, hogy jó darabig sem az elbeszélőnek, sem az őt hallgatónak nincsen neve (a következő ro­konítható mű főszereplője is N. N., azaz nőmén nescio), majd amikor mégis előkerül a név, az egyszerre jelöl két személyt, vagy a személy meghasadtságát. Az alakmás (visszatérek dolgozatom bevezetéséhez) egyébként a századfordulós modernség személyiség-problé­májaként artikulálódik, és a lélekelemzésről ismeretekkel rendelkező, de a romantika iro­dalmában (például Jókai műveiben) jártas Krúdytól sem volt idegen egy történetnek az alakmásokkal való végigfuttatása. Azáltal, hogy elbeszélő és hallgatója valójában egymást (meg)értő, egymással szót értő, a hangulatiságot tekintve rokonítható alakként jelenik meg, aligha teszi teljesen fölöslegessé a kérdést: vajon nem esünk-e a túl-interpretálás vét­ségébe, ha olyan feltételezést kockáztatunk meg, miszerint az útitárs az utazói személyiség „alakmása", az egykori és a jelen személyiség megosztottsága; olyan dialógus, amelyet az egységessé, összefoghatóvá, nyelvileg meghatározottá lenni immár végképpen nem tudó individualitás önmagával folytat, amennyiben önazonosságának tételezése egyre proble­matikusabbá lett (nem pusztán az elbeszélés epizódjait fölelevenítve, vö. koporsó-fölirat és a személyiség néven neveződése), továbbá amennyiben az X. városkához fűződő képze­tek között sem lelhető különbség. Sőt: X. városka ugyan az elbeszélés mögöttes terében lé­tezik, ám messze nem egyediségében, hanem a többi felvidéki városkához való hasonlósá­gában; miáltal nem teljesen tagadható: az elbeszéléssel rokon, arra utaló, ahhoz némileg (vagy erősebben) hasonló események, éppen a környezeti tényezők, a szemléleti egymás­hoz hasonlítás lehetősége miatt, másutt is, más városkában is megtörténhettek. Ha - mint a szubjektumelméletek egyike-másika tételezi - az individuális szubjektum az individualitás és az identitás kölcsönös kapcsolatában szemlélhető, akkor - emígy a teó­ria - dinamikus-dialogikus instanciaként is felfogható, amelynek (s most a hívebb fordítás kedvéért az idegen szavakkal, fogalmakkal élek) lényegi jegyei az ambivalencia és a negá­46

Next

/
Thumbnails
Contents