Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - 125 ÉVE SZÜLETETT KRÚDY GYULA - Fried István: Az elbeszélő mint útitárs

ment a városba, mint egy fantóm az éjszakában, akit többé soha sem fogok látni". A történet egésze „látomány" lesz, a hasonlatokban szüntelenül fölbukkan a valóságon túli, a képzeletbeli, mint a történések esélye és/vagy értelmezési lehetősége. A történet lezárulása egy életszakasznak, de nem az életnek befejeződése: „A vonat lassan mozgott, a rikácsolás mind érthetetlenebbé vált. Eltűntek az X.-i állomás piros és zöld szemei s én azóta soha se voltam a városban". Az elbeszélés „üres helye" a kötetzárás és a kötetnyitás között lelhető, a X. városkában eltöltött - említett - idő és az elbeszélést megindító pillanat a kezdés és a befejezés problematikusságára vonatkoztatható, hiszen a történet kezdése későbbi életszakaszra esik, mint a történet zárása. Mégsem a megfordított idő tetszik a legfontosabb tényezőnek, s még az sem talán, hogy megíratlan-megírhatatlan történelembe lép be az útitárs a környezet „történetiségé"-re rádöbbentve. Hanem feltehetőleg az, hogy ideje akként „történeti" idő, hogy az a cselekmény terének vonzáskörében válik csupán érzékelhetővé, az események terét elhagyva a történelem helyét elfoglalja az emlékezés, az én megjelenítésére törekvés, amely azonban kénytelen számot adni arról, hogy egyszerre, egymástól elválaszthatatlanul volt személyként és koporsó-föliratként jelen a történésekben. S ezzel szoros összefüggésben problematizálódik személyisége, amelynek individuális szubjektum voltát az elbeszélés igyekszik legalább körülírni, de amelynek külső jellemzőit egy tőle függetlennek látszó hallgató teszi szemléletessé. Mármost a Krúdy-elemzések rámutatnak arra, hogy egyfelől az úton-lét, útitárs szituációban fokozatosan beletagolódik az elbeszélésbe az a nem látható személy, aki hallgatja, közreadja, ,,kiváltja"(?) a történet elbeszélését, az útitárs-novellákban még inkább szűkszavú az egyes szám harmadik sze- mélyű narrátor, másfelől ennek a típusú dialógusnak alapfeltételét egy régebbi Krúdy- elemző olyan „álomszerű-hangulat"-ban jelölte meg, „mely sem múltnak, sem jelennek nem nevezhető, hanem valami időn kívül álló irracionális állapot".14 Hogy ez az elbeszélőre vagy a közreadóra vonatkoztatható, erre nézvést nem adnak megbízható információkat sem a novellák, sem a kisregény. Olyan megjegyzés, mint amelyet Az útitárs szíúében15 olvashatunk, inkább zavarba ejt, mint „gyanút" oszlat el: „ősziesen csendes útitársam halkan, magábaszállottan kezdett beszélni, mintha zöld mellényét akarná elaltatni a dajkamesével." Vagy Az útitárs különös véleményébői16 vett mondatot szükséges idézni, az elbeszélői helyzet rekonstrukciója eszerint kudarcra van ítélve: „A kék délután mondta, vagy Zirzilla? (...) De most tán a szívem beszélt"... Fülöp László elemzése16 a narrátori pozíció osztódottságáról éppen Az útitársat hozza bizonyításul: „Az útitárs-ban a szerzői elbeszélő kezdi a történetmondást, mégpedig oly módon, hogy az ismeretlen »útitárs« közléseit idézi, az ő elbeszélésére hivatkozik. Hamarosan perspektívát vált az elbeszélés, mert a szerzői narrátor háttérbe húzódik, lemond »idéző« szerepéről, a narrátor-funkciót az elmondott történethez tartozó fiktív alak, maga a főszereplő veszi át, az ő elbeszéléseként bontakozik ki a történet, a saját története. Az »útitárs« lesz a közlő, a beszélő; a partner - a szerzői »én« - visszaszorul a passzív hallgató helyzetébe, többször nem is lép elő. További, folyamatos jelenlétét a történetközlő »útitárs« megszólító utalásai, fordulatai érzékeltetik. Nem is térünk vissza a nyitó elbeszélő szituációhoz, az elhangzottakat végül nem kíséri és nem zárja le semmiféle kommentár, az »útitárs« történetközlése önállósodik. Az auktorális forma pusztán az »idéző« funkcióra szorítkozik, s ezzel közlési keretet teremt."

Bővebben idéztem Fülöp László fejtegetését, mivel jól és találóan foglalja össze, bár kissé rövidre zárja az elbeszélő kilétével kapcsolatos kételyeket. Ott térek el az általa írtaktól, hogy nála jobban hangsúlyoznám, vagy eleve abból indulok ki, a közreadó beszéde (modalitását tekintve például, szituálási módjára nézve stb.) nem különbözik az útitársétól, bár a megszólítások jó darabig fel-felbukkannak a műben, igaz, egyre kurtábbak, valóban csupán a kiinduló pozícióra utalnak, más funkciójuk nemigen van. A 129 lapos kis kötetkében a 115. lapon találkozunk utoljára egy „uram" megszólítással. Lényegesebbnek gondolom a megszólalásban jelződő azonosságot beszélő és hallgatója között, s annak említé45