Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 10. szám - 125 ÉVE SZÜLETETT KRÚDY GYULA - Fried István: Az elbeszélő mint útitárs

utólag igazolja Eszténa babonaságát, hitét a képtelenben, az elbeszélő a kisvárosi világ olyan arculatával kényszerül szembenézni, amelynek rejtettsége miatt nem gondolta létezését. A visszaemlékezésnek zavartságtól és a „rekonstrukció" igyekezetétől többrétegű „téridejében" tudatosodik az elbeszélő előtt, hogy a névazonosságon kívül talán mégis köze van a koporsó-fölirathoz. A külső zajtól megzavart találkozás számára a boldogság ígérete, ugyanakkor a boldogság fenyegetettségéé is, a nem evilágivá válás esélye, amely a világ megtagadásával tanúsítható:

„Hogy bántott engem akkor ez a léha, semmibevevő fütyörészés, mikor életem egyik legboldogabb óráját véltem eltölthetni Pálfi Pál koporsója mellett! Mintha ismét belémgázolt volna a durva, utált, megvetett élet, amellyel úgy nem akartam soha sem barátkozni, mint akár egy rosszszagú kupeccel a vonaton. Mit akarnak mindig körülöttem az emberek, amikor én kerülöm őket, mint a bélpoklosokat! Csak úgy akarok élni, mint egy kísértet, senkivel szót váltani, magányosan járni hazafelé."

A jelenetből kitetszhetne, hogy feltehetőleg két Pálfi Pál volt (van?): az egyik a koporsóban fekszik, neve koporsóra vésve, a másik meghallgatja a koporsó-feliratot elolvasó, ezáltal az ő nevét is kimondó beszélőt. Maga elismétli ezt a kettősséget: amikor szót ejt Pálfi Pálról, a másikról szól. A másik, lényegesnek tűnhető megjegyzés arra vonatkozhatna, hogy egy pillanatra, még ha „látomány"-ként, hasonlat-formában fölbukkan a/egy nemkívánt „útitárs" (a rossz-szagú kupec), az utazás, apró túlzással élve, szinte mindaz, ami megindítja az elbeszélést, ami a „közreadó" révén közvetíti (most már tudjuk) Pálfi Pál elbeszélését. S az idézet utolsó mondata ismét az előrevetítés funkcióját töltheti be („az éj telve volt balsejtelmekkel" - olvasható az elbeszélő első mondatai között, s az önjellemzés egy markáns kinyilvánítása ekképpen hangzik: „Valamikor ilyen fehér holló voltam én, úgy robbantam a szerelemtől, mint a dinamit a kőbányában, amelynek aztán egy darabig húzódik sárga füstje a hegyoldalban, majd elvész nyomtalanul."). A bevezetés megosztott narrációját a záró passzusok úgy zárják le, hogy részint újra felidézik a kezdő szituációt (mintha lekerekítenék a narrációt), részint a befejezetlenséget (befejezhetetlenséget?) hangsúlyozzák. Az útitárs a vonatra száll: „Alvó utasok között dohány- és csizmaszagú vasúti kocsiban helyezkedtem el. Valaki ellenségesen morgott a sarokban". Jóllehet a kezdő jelenet az elbeszélés megszületésének pillanatát rögzíti, a záró korántsem a történet végét, hiszen Az útitárs eleje is, vége is az utazás-közben-létet szituálja. Ha az első lapokon a közreadó leírása előlegezi az elbeszélői „sorstörténetet" („Holdfényben utaztunk, a fák megannyi szoknyás kísértetek, a világos mezőkön azok a láthatatlanná válott rókák ügetnek, amelyek valamely rejtély folytán örökre eltűnnek a vadász szeme elől...), az utolsó lapon az utazás zajzenéje ébreszti rá élete ideiglenességére, azaz ábrándjai szétfoszlására. („Majd a téli éjszaka függönyei megöl a kalauzok befagyott torka kiáltotta az akkor még szokásos jelszavakat. A havas kerekek csikorogni kezdtek"). A kezdő jelenet csöndes beszélgetésének kontrasztjául ismét néven neveződik az elbeszélő: „Valaki végigfutott a vonal mellett és ugatott, mint egy komondor: - Fogják meg Pálfi Pált. Miatta ugrott be a lékbe egy leány". A másodszori néven neveződés a baljóslatú előjeleket egy más értelmezési mezőbe helyezi, nem annyira a személyiség fenyegetettsége tetszik ki, inkább a másik személy(iség) fenyegetésként, támadásként fölfogása. A koporsón észlelt felirat a halált jövendöli meg, de nem a név viselőjéét, hanem azét, aki a névazonosságra rádöbben. Ez azonban csupán az emlékező elbeszélésében tűnhet úgy, mint áldozó és áldozat történetének lezárulása, a rikácsolás előtt az elbeszélő a szerelmi beteljesülés teljességét éli meg; a szerelem és halál egyidejűsége (a lékbe ugrás és a szerelmi beteljesülés a másik nővel egyazon éjszakán történik) bonyolultabb „viszonyokat" tételez. Mivel a koporsó-fölirat Pálfi Pálja a halálba hívja Eszténát, s ezt a lehetőséget a több ízben fölmerülő kísértet-te- matika erősíteni látszik. Míg az éjszakai örömöket élvező Pálfi Pál elhagyja a városkát, tovatűnik. Az éjszakai idill végkicsengéseképpen olvasható: „Megcsókolt és lassan vissza44