Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - 125 ÉVE SZÜLETETT KRÚDY GYULA - Fried István: Az elbeszélő mint útitárs
össze a bevezetésben, s egyben az ébrenlét és álom összejátszhatóságát a tagadás és az állítás közé feszíti (a tagadást itt fosztóképzős főnév képviseli), idegondoltatva az időiség problematikusságát, a köztes-lét tartósságára utalva, amely köztes-lét visszautal az időnek részint határtalanságára, részint behatároló jellegére. Annál is inkább, mivel a találkozás, amelyből a történések fakadnak, „látomány"-ként jelenik meg. Ideje azonban az ígért idézetet papírra vetni: „Abban az időben álmatlanságban szenvedtem, és reggelfelé hunytam le a szemem - kezdte útitársam a postakocsiban, amely az osztrák határhoz közeledett"... Talán nem pusztán arra érdemes odafigyelni, hogy a postakocsi-regények egy mozzanata vázolódik föl, és a határhoz közeledés lesz az elbeszélés téridős szerkezetének jellemzője, hanem az, hogy az emlékidézés nyitva hagyja a kérdést: álombéli történést beszél-e az útitárs vagy az álmatlanságban fölrémlő „látomány"-t? Hiszen a léten-túli, megígért találkozás a szó szerint vett festőiségben kapja meg alakját. Ezáltal viszont az elbeszélő olyan hagyománytörténésbe léptet, amely a kulturális emlékezet irányába utal, az irodalmiból, a csak-nyelviből a festőibe, durvábban: a képzőművészetibe, a sejtetés-körülírás segítségével a nem kevésbé képzeletibe; Szinyei Merse festészetének bevonódása az elbeszélésbe a történéseket nem egyszerűen az értelmezhetőség kevéssé gyakorolt módjával gazdagítja, hanem épp a téridős szerkezetet rétegzi tovább: „Ott megint azok leszünk, akik voltunk, napfényes mezőn sétálgató lila ruhás szerelmesek, majálisozó lepkék, boldog gyermekek". Az egykori akképpen másolódik rá a képzeletire, hogy az ismétlés a jelentés látszólagos gazdagítását eredményezi. E jelentés-hozzáadás (adódás?) azonban nem a megfejthetőség, a bizonyosság irányába indítja el az értelmezést, sokkal inkább az álomszerűvel, a képzeletivel feldúsított elbeszélés esélyeivel játszik el, valójában az elbeszélendő múlt(ba vesző) „realitás" tűnik át az előadás által sugallt álomiba. Méghozzá úgy, hogy egyfelől messzemenően kihasználódik a szó „dialogicitása" (olyan értelemben, hogy a nyelvi megnyilatkozások érdekeket, intenciókat és ideológiákat közvetítenek, az élettörténet igazolása áll itt az előtérben), másfelől viszont az individuális szubjektum azt a (nyelvi) felismerést tudatosítja, miszerint „identitása": egység a sokféleségben. A sokféleképpen önazonos individuális szubjektumnak a különféle (lét)szférákban való megjelenése egyszerre mutatja föl létezésének összetartó és széttartó tényezőit.12 Amit úgy értek, hogy a (szüntelen) változó szituációkban és téridőben más-más „szerep"-elvárásoknak igyekszik eleget tenni az útitárs, így útitársként, elbeszélőként, az elbeszélés „tárgyaként", azaz emlékezőként és szerelmesként, a hajdani szerelmes megrajzolta figuraként, „ördög"-ként látjuk (ebben az elbeszélésben), akinek „állandósága", ottléte egyben ott-nem-lét, különbözés, más (jellegű) megszólalás. Annak ellenére (vagy éppen azért), mert a valósnak elgondolt elbeszélői helyzet az elbeszélés folyamán látományba csap át, ahonnan immár nem képes vagy nem akar visszatérni. Ha Az útitárs című műhöz úgy térünk vissza, hogy az említett novellák perspektívájából gondoljuk újra, az individuális szubjektum ottléte és ott-nem-léte változó szituációkban, ám hasonlóképpen tematizálódik. A sokáig névvel nem rendelkező elbeszélő nevével első alkalommal „sírfeliratként" találkozunk, a koporsó betűit kitapogató Eszténa végzi el a név és a személy azonosítását: „Eszténa lekuporodott az egyik koporsóra. Az ujjaival betűzte a kőbevésett felírást: - Pálfi... Pálfi Pál... Mintha maga feküdne itt uram." Egy szabályosabb cselekményű regénytörténet esetén az előrevetítés szabná meg az eseményszövés irányát, az emlékezés azonban a cselekmény más kibontakozását teszi lehetővé: a névmágia körébe sorolható felismerés visszaüt a fölismerés közlőjére; a név-ismétlésben rejlő „titokzatos" legföljebb akként érinti meg a név viselőjét, amiként belép az időlegesen felfordult világ titokzatosságába. Pálfi Pált közömbösen hagyja a fölismerés, a maga felvilágosultságának tudatában és gőgjében nem figyel föl a nevében és a koporsó-föliratban elbújtatott lehetőségre, és ridegen kommentálja Eszténa mondatát. „Ráhagytam, mert tudtam, hogy olyan babonás, a legképtelenebb dolgokat is elhiszi." Az idézett, karneválra emlékeztető jelenet 43
