Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 10. szám - 125 ÉVE SZÜLETETT KRÚDY GYULA - Fried István: Az elbeszélő mint útitárs
szinte túlvilági mosoly volt az arcán, mint az üdvözültekén."; „Térdreesett, felemelkedett, aztán libegő, hosszú ingében, piros talpain futni kezdett, mint egy eltévedt angyal."; „Arra menekül az angyal ebből az alattomos városból". Ugyanakkor, ezzel szemben Eszténa „ti- tokszerűen" (sic) suttog; „Titokzatos lárma hangzott fel,"; „Titokzatos vén emberkék futottak apró kutyáikkal a falak mellett, mintha ez ideig nem lett volna szabad elhagyni házikóikat. Mintha valami varázslat múlott volna le a városról, mindenki megmozdult a néma utcákon". Első megközelítésben, némileg felületes gondolattársítással E. T. A. Hoffmann kisvárosi-álomvalós világának „transzponálásáéról, századfordulósán új hangszereléséről lehetne értekezni. E.T.A. Hoffmanntól azonban a „negatív" karneváliságnak, a pszeudo- történeti időleges érvényesülésének megelevenítése térít el; a maszkos-allegorikus elbeszélés az önéletrajziság külsőségeit kéri kölcsön (nem az íróét, hanem az elbeszélőét), amelynek révén az elbeszélésben létrejövő idő függetlenedik az „objektív" időtől, a térnek ekként lesz kiszolgáltatottja, amiként a történeti pszeudo-történetivé alakul: „Ilyen lehetett a hangulat a városkában, midőn kétszáz esztendő előtt mártír-szüzeket állítottak máglyára". Az előbb talán meglepő módon negatív karnevalizációt említettem. A városka lakói „megbolondulni látszott"-ak, majd a jelenet záró passzusa: „Amíg hazáig értem, azt vettem észre, hogy a Szent János-torony hegyéről eltűnt a kereszt. Kakas kukorék odafent, mint akár azokban a századokban, amikor vallásaikat változtatták az emberek és a templomok. Most is valami tompa moraj hangzik a föld alól. Kénszaga van a levegőnek. Bohócok mennek valahol színes csengőikkel, üvöltő éneklésükkel. Majd gyászmenet zenél valamerre, nagyhasú trombitások fújják igen komolyan a halotti marsot. Végül a sarkon leszállód a pipás török a trafik bádogtáblájáról és alázatosan köszönt. Otthon nyomban ágyba feküdtem." A jelenet „mintha" illusztrálná a „tótágast álló világ" karneváli képzetét, az eleddig néma várakozásba süppedt városka és lakói levetik magukról a rájuk kényszerítettség álcáját, s az elfojtott indulatok a felszínre törhetnek, a „föld" alá rejtett ösztönök föltörését a hiedelmek, babonás képzetek külső jelzései kísérik. S bár a távolban a bohóctréfák is a karneváli hangulatot szolgálják, mégsem a nappal osztatlan derűjében van része az útitársnak, aki halotti marsot hallucinál, a gyászos esethez ülő jelenségek között teszi meg útját. Ilyeténképpen a karnevál nem pusztán az ösztönök kielégítésének alkalma, hanem a városka kisszerűségéhez mért helyi - törpe apokalipszisé is, amely a történeti emlékezetbe azzal léphet be, hogy szimulálja a történetit, úgy ismételi meg az egykori világszerűt, hogy deformálja, a városka lakóinak képzelgéseihez igazítja. A városka nappali lénye mögött megbúvó „éjszakaiság" lesz időlegesen úrrá, ám az idő átváltódásának „hogyan"-ja továbbra sem határozható meg; és az sem, hogy az elbeszélés miképpen szerkeszti át a hajdani eseményeket, miként és hogyan adódik a szerelmi történethez hozzá a kifordított világ torz misztikába hajló rajza. Azaz: az álomszerű „realizálódik-e", avagy a történések álomszerűségére, újra-élt álom-logikájára ismerhetünk-e rá? Az elbeszélő kétszeresen is összelátja a jelent a múlttal, először elbeszélésében épül egymásba az emlékidézések különféle rétege, másodszor ezek között a különféle rétegek között a távoli hasonlóságok egyszerre fölidézése teremt szoros kapcsolatot. Minek eredményeképpen az objektív idő - újólag, mint több ízben az elbeszélés folyamán - szubjektívvé válik, s ennek révén elszakad az időszámítás „realitásától". Itt és más Krúdy-novellákban a „tartam" jelenéstől jelenésig tart, minden időn túli és ideiglenes, időtlen, az említett szubjektív időhöz van kötve. Az 1918-as Ködben című novellában9 a ködből előtűnő nyúlánk kisasszony „monológját" követőleg „tovalibegett, mint egy jelenés"; az 1917-es December, öregember-ben10 olvashatjuk: „A leány, mint egy jelenés, amelyet haldokló, középkori katonák láttak, midőn a ragály az országúton leterítette őket, mezítelenül, karminajakkal és fűszálhosszú szempillákkal tűnt fel reggelenkint a behavazott kertben."Az óratorony11 több Krúdy-motívumot fog 42
