Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Szekér Endre: Por és hamu (Szathmári István: Alakzatok Márai Sándor Halotti beszéd című versében)
Szekér Endre Por és hamu Szathmári István: Alakzatok Márai Sándor Halotti beszéd című versében Szathmári István a XII. századi Halotti beszédet elemezve fogalmazta meg: „...a Halotti beszéd hatását fürkészve ki merem mondani: egyenes az út első szövegemlékünktől a Karthauzi Névtelenhez, Balassi Bálinthoz, a Szenczi Molnár-zsoltárokhoz, a Károli-bibliához, Mikeshez, Petőfihez és Aranyhoz, Máraihoz és Sütő Andráshoz." A nyelvtudós nemcsak a tudomány objektív tényeit vizsgálja stíluselemzésekor, hanem a maga olvasmányélményeit, szubjektív érzéseit is kifejezésre juttatja: „Egyébként akárhányszor olvasom Márai Halotti beszédét, mindig átjár, megrendít, mint legnagyobb úgynevezett magyarságverseink... Érdekelt tehát, hogy Márainak ez a 'nagy' verse mit tükröz írójának érzés- és gondolatvilágából, valamint nyelv- és stílusművészetéből." Szathmári István professzor ugyanakkor azt is érzékeltetni akarja Márai- tanulmányával, hogy az ELTE Mai magyar nyelvi tanszéke mellett levő Stíluskutató csoport 1997-től főleg az alakzatok vizsgálatával foglalkozott, hiszen egy-egy irodalmi alkotás formateremtő elvévé vált az alakzat. S „Az alakzatok világa" című kiadványsorozatuk is ezt jelezte, pl. Czetter Ibolya Az ismétlés gondolat- alakzatainak értelmezése Máraimk a Napló 1943-1944 és a Napló 1984-1989 című műveiben megjelentetésével. Az úgynevezett „irodalompolitika" bírálta, elhallgatta a „polgárinak" nevezett, Nyugaton élő, száműzött Márai Sándort. Ez a méltatlan megítélés, elhallgattatás szerencsére megváltozott: Márai a XX. századi magyar irodalom kiemelkedő írója. Könyvei itthon és külföldön (pl. Olaszországban, Németországban stb.) igazi sikert aratnak. Márai mindig „Európában" gondolkodott, az európai értékekre figyelt, a kassai vagy a chartres-i dómra, a második világháborúban fájva búcsúzott a szeretett Európától, a háború után Európa elrablásán tűnődött, majd elmenekült Magyarországról („Az oroszok szabadságot nem hoztak, mert az nekik sincs, s mert szabadságot nem lehet kívülről hozni" - írta.) Sokáig Olaszországban, Nápolyban, Posillipoban élt, mint „számkivetett magyar író", és itt írta a Halotti beszéd című versét is 1950-ben vagy 1951-ben. (Mindkét évszámra van több utalás.) A hazájától megfosztott író természetesen sokat foglalkozott otthontalanságával, magányával, idegenségével, írói sorsával. A San Gennaro vére című regényében az Olaszországba menekült magyar férfi a főszereplő, aki idegenségében, hontalanságában, tragikus sorsában - közvetve fájdalmasan vallott önmagáról is az író. „Kételkedem, tehát vagyok", - állapította meg egyszer. Nem hitt semmiféle rendszerben, sokszor nem volt kedve írni, félelmek gyötörték, a morális igény hiányát látta, legszívesebben könyveihez, olvasmányaihoz menekült. „Több verset olvasni. Elbutít a történelem", - jegyezte fel naplójába. Haláláig olvasott, leggyakrabban Marcus Aureliust, Arany Jánost, Kosztolányi Dezsőt, Krúdy Gyulát. A hazát elvesztette Márai, s most már száműzött idegenként csak a magyar nyelvben találta meg a legnagyobb kincset. „Magyar író akartam lenni és otthon, magyarul akartam írni, a nép nyelvén, amelyhez tartozom..." - „Az író, ha elhagyja az anyanyelv légkörét, az idegenben nyomorék marad..." - „Az író, aki az anyanyelv rejtettségéből kilép a világba, néma énekes marad." (New York, 1952. szeptember 12.) Márai Sándor a legkülönbözőbb műfajokban szólalt meg: írt regényt (pl. A Garrenek műve, Szindbád hazamegy), szociográfiát (Egy polgár vallomásai), útirajzot (Napnyugati őrjárat), emlékezést (Föld, Föld!), novellát (Mágia), versprózát (Ég és föld), publicisztikát (Vasárnapi krónika), drámát (A kassai polgárok), esszét (Ihlet és nemzedék), verset (A delfin visszanézett) stb. Csaknem valamennyi műfajban jelentősét alkotott, azokat személyessé formálta esszé-elemekkel, vallomásokkal. így a Krúdy Gyula emlékének szentelt Szindbád hazamegy című regényében belebújva szeretett írótársa öltözékébe: egyszerre vallott Márai és Krúdy (Szindbád) az író-sorsról, a magyar nyelvről, magányosságáról stb. („Mindössze arról van szó, hogy úrnak és írónak született egy világban, amelynek nem volt többé szüksége igazi urakra, sem igazi írókra - mert a kettő, Szindbád szerint, egy és ugyanaz.") Szathmári István megkeresi azokat a Márai-vallomásokat, melyekben az író elhárította magától az igazi lírikusságot, verseket („nem vagyok költő"), hiszen valóban kevés „verset" írt, inkább szívesen szólalt meg prózaversben, vagy prózájába lopott be líraiságot. És érdekes 133
