Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Szekér Endre: Por és hamu (Szathmári István: Alakzatok Márai Sándor Halotti beszéd című versében)

módon a középponti jelentőségű napló műfaját is - „verses" naplóként is kipróbálta a pesti ostrom idején (Verseskönyv, 1944-1945). „A világ végén ülök, Babilon / Partjain, már a halált hallgatom." (idézi Szathmári István a verses napló 1944. karácsony esti sorait).

A verselemzés kristálytiszta, tömör szakaszokra oszlik: a vers létrejöttéről, címétől, szerkezetétől - az intertextualitásig, az alakzatokig, a paralelizmusig, az összegzésig. Márai Sándor Halotti beszéd című verse 1950-1951-ben született, az író száműzetésének idején Olaszországban, Posillipén. A nagyon szeretett itáliai környezet és a tenger közelsége (v.ö. a San Gennaro című regényével) - érdekes módon nem oldja fel a benne rejtőző drámát, végzetes élet-halál kérdést: a hazátlanná vált író sorsa teljesen reménytelen. Márai a versének címéül valószínűleg tudatosan választotta első szövegemlékünkét, a Halotti beszédet, másrészt baráti kapcsolatának érzékeltetéseként utal Kosztolányi Dezső híres versének címére. Igaza van Szathmári Istvánnak, amikor kiemeli azt, hogy Márai csupán a régi Halotti beszédnek első és utolsó két sorát idézi („Látjátok, feleim, szemtekkel, mik vagyunk / Por és hamu vagyunk.") A költő a műfajt jelöli a címmel, de el is tér attól, átformálja, nem az eltemetendő halottról szól, hanem az idegen nyelvi környezetbe került, hontalan magyar ember (író) kiszolgáltatott, kilátástalan sorsáról. Másrészt a kétszer két sor - keretbe foglalja a vers törzs-részét, „szövegszervező erő szerepét is betölti", mint írja Szathmári István. Ez a halotti beszédet kifejező két-két sor - egyszerre sugárzik az egész versre: ünnepélyességet, emelkedettséget, a halotti búcsúztatók komorságát érzékeltetve. Feltétlenül figyelnünk kell arra - a verselemző nyelvtudós figyelmeztet rá -, hogy az olvasót is megszólítja Márai Sándor, közvetlenül fordul hozzánk az egyes szám második sze- mélyű, tegező alak használatával („tűrd", „tudod", „mosolyogj" stb.). S ugyanakkor ezt a szemléletet még tovább viszi a költő, általánossá formálja, önmagát is a szerencsétlen hontalanokhoz, száműzöttekhez számítja („Emlékeink", „Nyelvünk", „idegeink", „vagyunk" stb.). Igaza van Szathmári Istvánnak: ezzel a közvetlenséggel „barát szól baráthoz, felelősséget érző személy beszél a nagyon is érintettekhez, illetve olyan, aki maga egyszerre megszólított is..." így hangsúlyozza a vers az általános alanyt és az egyes emberhez szólás meghittségét egyszerre. A Halotti beszéd „stációiról" ír Szathmári István, a szomorú és reménytelen száműzetés egyes állomásait követi végig: „egészen a végkifejletig: a végpusztulásig." Először még csak az emlékek széteséséről, később már az anyanyelv visszaszorulásáról és elvesztéséről vall. Konkrét helységnevek (Ohio, Thüringia, Ausztrália, Mexikó), valóságosan szörnyen rossz munkahelyek merülnek fel a versben („bánya"). Gyakran idézzük Márai versének azt a sorát, melyben a „lehull nevedről az ékezet" sajátosan magyar fájdalma fejeződik ki. Eltűnik az igazi magyar családnév, keresztnév néhány betűje, így már a születése óta őrzött névvel együtt talán „mindent" elvesztett, mintha a létét vonnák kétségbe ezzel. (Ezt a problémát, neve magánhángzói ékezetének elvesztését, ezt a mások számára talán megmagyarázhatatlan fájdalmat a San Gennaro vére című regényében is leírja.) A stációk következnek egymás után: „testvért testvér elad" (Tompa Mihály). Gyakori az elmúlás képe a versben („a radioaktív hamu", „koporsó", „sír", „temetés"). S ugyanakkor az ötvenes évek álszocialista szemléletét, a Rákosi-korszakot vetíti elénk - az „osztályidegen" váddal, emberségünk elvesztésével. De Márait sohasem szédítette meg Nyugat, a nyugati világ - (Naplójában sokszor vall erről) -: „már nem vagy ember i 11, csak szám egy képleten." Tudta, hogy a nagyhatalmak „cserélnek" majd hosszú jegyzékeket, tárgyalnak egymással. De minden hiábavaló, általában az idegenben élő hontalanok sorsa sohasem fog megváltozni, javulni. A költő nyomdai eszközökkel emeli ki az ott (otthon, Magyarország) és az itt (Nyugat, Amerika) betűit, ellentétét. A tömegre és az egyes emberre, a Kosztolányi által is emlegetett egyes emberre, az „egyedüli példányra" hivatkozik.

Az intertextualitás jelentkezését is vizsgálja Szathmári István, hiszen „minden mű az őt megelőző és környező alkotások széles körével érintkezik, s több-kevesebb elemet óhatatlanul felhasznál, áthasonít, magába épít belőlük." (R. Barthes, id. Lőrinczy Huba). Ez az intertextualitás, a szövegrészietek, vendégszövegek beépítése az úgynevezett főszövegbe - a Márai-vers egyik jellegzetes stílussajátössága. A Halotti beszéd verscím sokféle kapcsolata mellett - többször vesz át Márai Sándor pl. Vörösmarty Szózatából Ez részben összefüggésben van a mindkét versben lévő sorsdöntő élet-halál kérdésével, részben a Szózat erkölcsi erejéből szeretne meríteni. Gondolatpárhuzama - stílusbeli emelkedettséget is jelent, a Szózat szavai természetesen felidézik az egész verset, gondolatait, hangulatát, hatását. („Az nem lehet, hogy oly szent akarat"... — itt megváltoztatta az eredetit; - „Az nem lehet, hogy annyi szív...") A Márai-versben meglévő intertextualis elem, Tompa Mihály A gólyához című verséből átvett sorok. De a konkrét sorok mellett - sugárzik a korábbi kor, helyzet, a 48-as szabadságharc utáni történelmi időszak („Testvért testvér, apát fiú elad..." Tompa), melyhez Márai természetesen kapcsolja a saját nemzedékének hasonló történelmi tragédiáit, az emigrációt, a haza elvesztését.. .(„Egy másik nyög: Nehogy, ki távol sír a nemzeten...")

Szathmári István a Márai-vers középponti jelentőségű Vörösmarty- és Tompa-verssorainak felidézése, evokációja mellett - még számos rejtettebb vonatkozásra, utalásra is figyelmeztet. A Halotti beszéd című versben feltűnnek Kosztolányi kedvenc szavai, a sokszor felidézett tíz legszebb magyar szó (pl. „pillangó",

134