Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)
2003 / 9. szám - Dobozi Eszter: Vasárnapi írók, dekonstruktív epigonok
szerre állítja a korszerűtlenségben leledző szakmai körök elismerését, s egyszerre képtelen a kívülálló büszke szabadságvágyából alább adni. Ám örök harcban áll a világgal is. A politika, a helyi vezetés és társadalom bornírtságával, az amatőrséget lekezelő egyetemi körökkel, „a klubot őrző ál egyetemisták"-kal, azaz a „kultúrkazamatát őrző fontoskodó KlSZ-ta- gokkal", a „rózsaszín ingen gyöngyházgombos tűvel átdöfött kárminpiros nyakkendőt"3 viselő pártbizottsági munkatárssal és saját színpadának tagjaival, és természetesen az intim életében sűrűn és nagy sokasággal felbukkanó nőkkel. Meghasonlott, magányos próféta ő. Gyakran vereségtudattal, a meneküljek vagy maradjak dilemmájával megverten. Az ironikus beállítás következményeként hol megmosolyogni való, hol fájdalmasan groteszk figura, hol meg tragikus hős. Sorsának ábrázolása azért nem eredményez egyértelműen katartikus élményhez juttató drámát, mert csupán szánalommal keveredő hidegleléssel szemlélhetjük őt, ahogyan rendre ismételgeti bizonyítási kényszerek fűtötte önértelmezéseit'. Vagy inkább önmentő magyarázkodásait: „Az amatőrizmus nem azonos a műkedvelő öntevékeny csoport, az ún. irodalmi színpad kisded játékaival. Az amatőr elhivatottságból dolgozik, honorárium nélkül, de, ha úgy tetszik, a profiknál is magasabb színvonalon."6 Pedig korának szabadságharcosa ő. Színpadán olyan művek kerülnek a nézők elé, amelyeket nem tűr meg az akkori kultúrpolitika. Olyan kísérletek bontakoznak ki munkája nyomán, amelyeknek nincs tér az állam által fenntartott színházakban. Az elfojtott szabadság- és a visszaszorított cselekvésvágy hangjait közvetítik játszói. Az egy-egy előadásra általa ne- velt-növesztett színészek. Amatőrök. A hatvanas évek végén alakultak egyre-másra azok a kísérleti műhelyek, amelyek er- jesztői voltak a hetvenes évekre mozgalommá terebélyesedő műkedvelő színjátszásnak. Az egyetemi városokban szinte mindenütt (Budapesten, Debrecenben, Szegeden...) virágzott az amatőr színjátszás. Bemutatóik az egyetem falain és a diákság érdeklődésén messze túlmutattak. Itt jelentek meg először ugyanis magyar színpadon az Európa nyugati felén honos színházi irányzatok. De nagy hatással volt a hazaiakra a lengyel egyetemi színjátszás is, olvashatjuk az amatőrizmus szociológusa, Szász János és Regős János beszélgetésében.7 Artaud, Brook és Grotowski szellemében rendeztek az amatőr vagy fél profi rendezők, dolgoztak az amatőr világba átkerült színházi szakemberek. A későbbi elemző Ruszt József Universitasbeli rendezéseinek új színház születését tulajdonítja. Paál István szegedi működését az abszurd, majd pedig a Grotowski-féle kegyetlen színházzal hozza összefüggésbe. Fodor Tamásnál a „szó nélküli", „rítus színházat" látja megvalósulni, Halász Péter által a nyitott színház különböző változatait. Egy-egy markáns egyéniség, kivételes közösségteremtő és szervezőkészséggel, rendezői hajlamokkal bíró magyartanár körül sok vidéki városban (Miskolcon, Pécsett, Tiszaföldváron, Szentesen, Sárbogárdon, Dunakeszin, Balassagyarmaton, Sopronban, Tatabányán, Veszprémben, Kőszegen, Győrött, Zalaegerszegen, Tatán, Kecskeméten...) szerveződtek emlékezetes előadásokat létrehozó csoportok diákokból, fiatalokból. Játékukkal eljuthattak országos, némelyek nemzetközi fesztiválokra is. Amatőr színházi, valamint diákszínjátszó találkozókra került sor számos vidéki városban: Egerben, Visegrádon, Csurgón, Debrecenben, Szegeden, Sárospatakon, Balassagyarmaton, Kazincbarcikán. Országos versenyfelhívások inspirálták felkészülésre az előadóművészetben próbálkozókat is. A területi versenyek, majd az országos döntő rendszerint a rádió és a televízió nyilvánossága előtt zajlottak le. A „Szóljatok, szép szavak" című versenyt a rádió, a „Szóljatok, Játszók, Regölők"-et a televízió is közvetítette. A kor kultúrairányításának központi szándéka találkozott-e az ún. alulról érkező kezdeményezésekkel? Egyik generálta-e a másikat, a másik ösztönözte az egyiket? Helyüket kereső fiatal alkotók találtak némi repedést a diktatúra betonfalain, amelyen átszűrődve, szivárogva a művészi önkifejezés teremtett egyedi formációkat? Politikai törekvések, tiltakozások törtek utat ilyen módon maguknak, amelyeket a központi hatalom művészeti mozgalommá szelídítve próbált integrálni? A hatalom mindenesetre félt. S hogy félelemmel fogadta színjátszók és közönségük egymásra 7 03
