Forrás, 2003 (35. évfolyam, 1-12. szám)

2003 / 9. szám - Dobozi Eszter: Vasárnapi írók, dekonstruktív epigonok

találásait, erre utaltak a nem ritka botrányok. A betiltások. A játszási és működési engedély, a támogatások megvonása. A minősítések, amelyek alapján nem kívánatossá váltak előadások egy-egy fesztiválon. Az ítélkezések, elutasítások miértje alapján nagyon sokszínű mozgalomra következtethetünk. Kit az ultrabalosság, kit a liberalizmus, kit a deviancia bélyegével tartottak távol a közönségtől, az országos vagy nemzetközi színtéren való megmutatkozás lehetőségétől. Voltak nem kívánatos szerzők. A döntésre jogosultaknak tilos volt olyan csoportokat országos fórumra meghívni, amelyek Mrozeket, Beckettet, Ionescot játszottak. Szász János egy ezzel ellentétes tendenciára is felhívja a figyelmet, az amatőr produkciók létjogosultságának megkérdőjelezésében gyakran a helyi hatalmasságok jártak élen. S ha aztán országos fórumon mégis sikeres volt a fogadtatásuk, készek voltak helyben is rehabilitálni a csoportot és vezetőjüket. „Akkor vezették be az új gazdasági mechanizmust. Tudathasadásos korszak volt, a világlátás kettőssége lehetővé tette, hogy bizonyos repedéseken át szokatlan dolgokat lehessen felhozni. És amit már fent elfogadtak, azt lenn is elfogadták, mert fönt vállalták érte helyettük a felelősséget."8

A színjátszó csoportok tagjait és rendezőjüket, vezetőjüket nem csupán a közösséghez tartozás melengető érzése, az együttes munkával teremtett művészi hatás élménye tartotta egybe (bár azt is tudhatjuk a regényből, hogy a színjátszók személye, a csoport összetétele gyakran változott, az együttes folytonos mozgásban élte életét a megszűnésig, felmorzsolódásig), hanem az önkifejezés vágya is. A megmutatkozásé. Kit ne mámorosítana a taps? A közönség szeretete. A fesztiválok forgataga, a díjak, a tovább (esetleg külföldre, a képernyőre, a rádió mikrofonja elé) jutás reménye. A feltárulkozás, megmutatkozás óhajától űzötteket az önérvényesítésnek ezek az örömei és a nyilvánosságra kerülés varázsa csábították a pályára. A professzionális színházak világába.

Az amatőr művészeti mozgalomból - ahogyan a regény, a visszaemlékező is számba veszi - valóban érkeztek tehetségek a hivatásosak színházaiba: színészek, előadóművészek. De rendezők is: Paál István, Katona Imre, Árkosi Árpád, Pinczés István és mások.

De volt ilyen hátországa a táncművészetnek (elsősorban a néptáncnak), a kóruséneklésnek, a zenének, a szólóénekes (főként népdalénekes) pályának is. Valósággal tehetségkutató szerepet töltöttek be olykor a „Ki mit tud"-ok, a „Röpülj páva" című országos népdaléneklési versenyek, amelyeket egy egész ország követett nyomon a televízió képernyője előtt töltve esték sorozatát.

Az amatőr művészet talán legnagyobb hatású, legnagyobb tömegeket megmozgató ága: a folklórra épülő népzene, a néptánc, vagy amelyben minden együtt van, zene, mozgás, színjáték: a népi játék. A második világháború előtti idők műkedvelőinek, s a Muharay Elemér által vezetett együttes munkájában gyökerező mozgalomról Papp Oszkárnak, a későbbiekben a nonfiguratív ábrázolás hívévé váló képzőművész visszaemlékezéseiből szerezhetünk élményszerű ismereteket. Papp Oszkár ifjú korában, még mielőtt képzőművészként az autonóm, egyéni alkotómunka vonzásába került volna, ebben a közösségiségen alapuló önkifejezési formában érezte otthon magát. Nemcsak az önkifejezés módjaként élte a folklórhagyományokra épülő együttes tevékenységet, hanem az érintkezés sajátos lehetőségeként is. A közösségi létnek formát adó rendszer volt számára. S életforma mindaddig, amíg a művészet bartóki modelljének megfelelőjét találhatta meg benne. Később azonban, amint 1948 után a hatalom mindinkább a maga céljaira használta fel a fiatalok törekvéseit, elveszítette az archaikus értékek és a modernség szintézisét kereső stílus az eredetiségét. A központi elvárásokhoz idomított forma sematikussá, „naturalisztikus-pate- tikus pszeudostílussá" vált az ötvenes évekre.9 Mígnem a 70-es évek fiataljainak újszerű érdeklődése és törekvése új tartalmat adott a folklór hagyományaiba helyezkedő mozgalomnak. így az ötvenes évekre felülről vezényelt és túlhajtott, szinte erővel népszerűsített, ezért a városi közönségtől elidegenített néptánc a hetvenes évek táncházmozgalmában képes volt megújulni. Martin György néptánckutató egy vele készült interjúban a népzenének és nép104