Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2002 / 4. szám - Pomogáts Béla: „Mikor a rózsák nyílni kezdtek” (1956 az irodalom emlékezetében)
bizonyos türelmet tanúsított az irodalompolitika. Ilyen módon szőtte át az ötvenhat utáni magyar költészetet a forradalom élménye és emléke. Ugyanezek az élmények és emlékek jelentek meg teljesen nyíltan az emigráció irodalmában. Természetes dolognak tetszik, hogy az emigrációs irodalom egyik legfontosabb feladatának tartotta a magyar forradalom emlékének, örökségének fenntartását, egyszersmind a magyarországi könyvekben tapasztalt ferdítések és hazugságok folyamatos cáfolatát. Ennek következtében figyelemre méltó személyes tanúvallomások készültek. Néhány valóban emlékezetes költői műre, a többi között Márai Sándor Mennyből az angyal című nagy költeményére, továbbá Faludy György, Kibédi Varga Áron, András Sándor, Makkai Ádám, Gömöri György, Horváth Elemér, Kemenes Géfin László és mások verseire vagy néhány kitűnő könyvre gondolok, olyanokra, mint Kabdebó Tamás Minden idők, Domahidy András Tizenhat zár vagy Dénes Tibor Budapest nincs többé Budapesten című beszámolóira, valamint Aczél Tamás Illuminációk című regényére, amely egy emberi sors személyes és mitikus értelmű ábrázolása során felidézi a forradalom eseményeit is. Az emigrációban igen sok regény jelent meg a forradalom eseményeiről, az igazán nagy összefoglalás, a forradalom és nemzeti szabadságharc igazi „eposza" azonban ott nem tudott megszületni. Idehaza, Magyarországon viszont a jól ismert módon (erőszakos vagy manipulativ eszközökkel) súlyos tilalom alá került a forradalom emléke. A költészet metaforikus nyelvén személyes vonatkozásokban, a líra utalásos módján sokszor megjelent ez az emlék, az elbeszélő irodalom azonban aligha vállalkozhatott arra, hogy hiteles képet adjon 1956-ról. Közvetlenül a forradalom leverése után számtalan regény foglalkozott az ötvenhatos eseményekkel, ezek azonban kifejezetten az akkori propaganda szolgálatában jöttek létre, ennek a propagandagépezetnek az érdekeit és előírásait fejezték ki. Berkesi András Októberi vihar, Dobozy Imre Tegnap és ma, Erdős László Levelek Bécsbe vagy Mesterházi Lajos Pokoljárás című akkori könyvei kifejezetten a hivatalos propaganda szolgálatában álltak, és természetesen „ellenforradalomként" ábrázolták az 1956-os eseményeket. Ezeket a könyveket már akkor sem fogadta rokonszenvvel a magyar olvasó, elutasította őket az értelmiségi közvélemény. Ez az elutasítás még azokban a fanyalgó kritikákban is megjelent, amelyek, noha természetesen hivatalosan méltatták e regények politikai mondanivalóját, mindig megkeresték esztétikai gyengéiket, és végső soron elutasították őket mint irodalmi műveket. Nyilvánvaló, hogy itt egyszerűen a forradalmat leverő hatalom agitációs és propaganda érdekeinek a szolgálatáról és érvényesüléséről volt szó. Ezeket a könyveket ezért a legkevésbé sem tekinthetjük 1956 irodalmi ábrázolásainak, ellenkezőleg, úgy kell tudomásul vennünk őket, mint az irodalompolitika következményeit és a politikai élet szomorú epizódjait. A számvetés igénye szerint Ugyanakkor már az ötvenes évek vége felé is kialakult egy olyan igény, amely megpróbálta elhatárolni magát ezektől a propagandisztikus kiadványoktól, és valamilyen szenve- délytelen, közömbös ábrázolás által próbált szólni a forradalom eseményeiről. Tehát az elfogulatlanság, a közömbösség, a semlegesség pozíciójának a kinyilvánítása által próbálta megkülönböztetni magát az előbb említett propaganda-kiadványoktól. Olyan művekre gondolok, mint Kamondy László Fegyencek szabadságon című elbeszélése, ez az akkor induló Kortárs egyik első számában látott napvilágot, és annak idején bizonyos vitát is kiváltott a hivatalos irodalomkritika részéről, amely elutasította az elbeszélés szándékos szenve- délytelenségét, semleges pozícióját. De említhetnék olyan regényt is, mint Moldova György Sötét angyal című művét, amely egy fiatalember 1956-os kalandjairól szól, romanti94
