Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)
2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás
hogy csatlakozzék bármely politikai mozgalomhoz, mert úgymond: „-Olykor a néptől kell félnünk... olykor egyes emberektől, akiknek megadatott a hatalom a népen - a nép ellen", Márai pedig vérfagyasztó pontossággal számol be arról, milyen volt Hitlert élőben hallani. Nem csupán a démoni Hangnak a tömegekre tett hatását írja le rendkívül szuggesztíven, hanem azt is, hogyan rendeztek meg Göbbelsék egy náci gyűlést, ahol a Vezér Hangja úgy tudta maga alá gyűrni a tömeget, hogy megfogalmazta annak legaljasabb, legsovinisztább, végletesen más- ember-gyűlölőbb indulatait. Márai persze jól tudja, hogy „a Hang hazudik", de látja, hogyan hat az emberekre, s úgy véli, a németség történelmének legnagyobb vereségét éppen azáltal szenvedte el, hogy az „ösztön" szétrombolta a „stílust", a gyűlölet a kultúrát, illetve a kulturált emberi magatartást. Goethe népe a weimari humanista helyett May Károlyt választotta, Beethoven kilencedik szimfóniája helyett a kamasz-ábrándokat tápláló véres kalandregényt. A világ persze változott, Hitler több mint 50 éve halott, és még a mai neofasiszták és fajgyűlölők is általában vigyáznak arra, hogyan és mit nyilatkoznak. De ami közös volt a nácik és szovjet-modellben gondolkodó kommunisták között, az éppen a tolerancia hiánya, illetve a toleranciának nem mint elvnek, hanem csupán mint ideiglenes taktikai eszköznek az alkalmazása. S itt óhatatlanul kell szólnunk a politikai alkatról. Vannak ugyanis hegemón-mániás alkatú emberek. Ha egy ilyen ember hatalomra kerül, mindent el fog követni azért, hogy hatalmon is maradhasson, vagyis: nem válogat az eszközökben. Óvakodjunk az eszelős politikusoktól! Tudom, vannak sokan, akik valamiféle gyengeségnek vélik a toleranciát. John Locke óta az angolok tudják, hogy ez nincs így: ellenkezőleg, a liberális demokrácia tiszteli a tulajdont és mindazt, ami ezzel jár; a tulajdon védelme tehát alapvető szabadságjog. A szocializmussal sem az volt a baj, hogy olyan társadalmat hirdetett, amely az emberi egyenlőséget igyekszik megvalósítani, hanem azzal, hogy magántulajdon-ellenessége súlyosan sértette az emberi szabadságjogokat. Más kérdés, hogy az államnak van-e joga arra, korlátozza a magántulajdon elburjánzását, illetve monopolizálódását. Minden nyugati liberális demokráciában léteznek ilyen korlátozások, vagy az adópolitika, vagy más törvények révén. Ugyanakkor a politikai mezőnyben a többpárt-rendszer nem csupán program-különbségeken alapul, hanem az ellenzék elismerésén és tiszteletén. Attól, hogy programunk és nézeteink eltérnek, még nem kell okvetlenül gyűlölnünk politikai ellenfelünket; a tolerancia azt jelenti, amit a latin mondás már évszázadokkal előbb megfogalmazott: „andietur et altera pars" - hallgattassék meg a másik fél is. Az a szöveg tehát, hogy „Nyugaton más a liberalizmus meg a szociáldemokrácia", bár annyiban igaz, hogy minden országban mások a hagyományok, illetve a történelmi háttér, abból a szempontból nem igaz, hogy a XXI. század elején akár a „liberális", akár a „konzervatív" bárhol is szitokszónak számíthasson. A magyar liberalizmusnak, vagyis a szabadelvűségnek szép hagyományai vannak, és meggyőződésem, hogy például Kossuth Lajosra mint szellemi ősre ugyanolyan jogon hivatkozhatnak a „nemzetiek" által „balliberálisnak", illetve a „baloldaliak" által „populistának" nevezett pártok, illetve szavazóik. Kivételt képeznek a megátalkodott „internacionalisták", illetve a „magyar" szót a túl gyakori használattal lejárató nemzetieskedők, akiknek édeskevés közük van a Dunai Konföderáció tervét annakidején kidolgozó Kossuth Lajoshoz. 130
