Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás

között semmi sem lenne. Mintha magyarságunkat csak üvöltve túlhangsúlyozni vagy fitymálva lekicsinyelni lenne lehetséges, és nem kínálkozna mód arra, hogy „csak úgy" megéljük. Vajon hogyan szakadt pólusokra magyarságtudatunk, ki hitette el velünk először, hogy büszkének kellene lennünk arra, ami született adottságunk - és ki hitette el, hogy szégyellnünk kellene? Nem végletesen abszurd dolog-e, hogy magyarok vitatják egymás magyarságát, és nem tragikus-e, hogy ebben a viszálykodásban néha már azt érezzük: jobb lenne nem lenni magyarnak? Balia D. Káróly

Mándy Iván Nem titkos gondolatom, hogy Mándy Iván az én nemzedékemnek és a már utánunk jövőknek egyik legjellegzetesebb, mondhatom, a legjobb (leghitelesebb) prózaírója. Hogy a tömörítésben, a félmondatok, megszakítások, groteszk közbevetések által létrehozott novellizmusa többlet-tartalmában egyedülálló. És ha van is, látszólag, valamelyes egyhangúság művében, ez az egyhangúság igazából látszólagos. Élete utolsó harmadában olyan bravúrokra volt képes, a túlmutatásnak és mégis a valós ábrázolás csaknem trükkös és általános érvényű megmutatásnak, hogy sajátos stílusa felfedező jellegű.

Gondoljunk nemcsak a sorozatosan kiemelkedő műveire, például a Mi van Verával? című könyvére, a Zsámboki mozijára, a Fabulya feleségeire, hanem emeljük ki öregkori írásainak bravúros, még bravúrosabb átváltozásának, áttételes mélységű tárgyiasításának elképesztő mivoltát. A Villamosont a Strandok és uszodák, a Huzatban című végső írásait.

És mégis, annyira nem hallunk Mándyról, mintha nem lett volna.

Személyeset kell mondanom: Mándy már akkor megfogott, amikor még igazi kötete sem volt. írnom kellett róla, bármi képtelen, 1948 elején az Újholdban. Később, hogy megjelentek a kritikák könyveiről, persze csaknem szenvedélyesen beszéltek róla. Rómy György, aki a pártosság idején a Vigilia következtében objektív kritikus tudott lenni - szinte egyedülállóan - ezt írta tíz év múlva, 1958-ban: „A közelmúltban annyi többé vagy kevésbé sikerült Mándy-utánzatot olvashattunk, hogy már igazán időszerű volt magának a mintának a megjelölése: az Idegen szobák című elbeszélésköteté, mely az írónak az utolsó nyolctíz évből való novelláit tartalmazza".

Nemeskürty István a Vendégek a Palackban című elbeszélés-gyűjteményéről ezt: „Ezekben a novellákban a szerző megmutatta, hogy sajátos stílusa nemcsak egy bizonyos (eredetileg kiemelve) embertípus megmutatására korlátozódik, hanem bármilyen ember, bármelyikünk életét is művészi élménnyé tudja formálni."

Király István viszont pártos, a Csillagban, 1948-ban ezt írta: „Sikerült-e Mándynak mesterségbeli, technikai fogásokkal eltussolnia művészete alapvető hiányosságát: valóságélményének szűk voltát? A kérdést nemmel kell válaszolnunk... Megóvta ugyan a művében ábrázolt élet valódiságának látszatát, de csak látszatát. A sok műfaj között megmerevedett, kihűlt, csinálttá lett, mesterkéltté vált az ábrázolni vágyott élet."

Domokos Mátyás nagyszabású esszéjében (1987) azonban ezt: „Fölfénylik ezekben az írásokban, még a kizárólag rendezői utasításaiból összeragasztott kollázsszerű, konkrét prózaversekből, a Vízizenébői is vagy a thanatológiai sejtelmekből szőtt hangjáték- perszívlázsokból is (Hang a telefonban), egyre tisztább fénnyel, vagy hogy Tolsztojjal szóljak, „hirtelen jelentőséggel és szépséggel" valamilyen alapvető eleme, tulajdonsága az emberi létnek, amely a jelenvalóságát egyre világosabban látjuk, érzékeljük a Mándy-írásokban egy idő óta, de ha meg kell neveznünk, egyre nagyobb zavarba kerülünk. Mintha kimosódott volna szótárunkból az ide illő kifejezés, mint valamely álombéli szó, amelynek csak lidérces jelentőségteljes visszhangjára emlékeznünk, csak hűlt helye sajog bennünk ébredés után."

7 08