Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás

És még egy Domokos Mátyás idézet: „Hogy mindezek ellenére s mégis jókor, nagyon jókor - a legjobbkor! - született meg Mándy Ivánban Zsámboki János (Előadók, társszerzők) - az író, aki cetlik, kitépett irkalapok kazlaira légszomjas izgalommal lefirkantott jelzőkből és hasonlatokból, mondat- és gondolatfoszlányokból, létélmények kincseiből felépített egy irodalmunkban fantasztikusan új, de a zsigereinkből azért elemien ismerős; a boldogság sóvárgásának és a boldogtalanság biztos kudarcának a két örök emberi Pólusa közt oszcilláló világot. Tulajdon élete rétegeiből, ahogyan áthaladt rajtuk és átélte őket; egyszerre takart és szemérmetlen személyességgel".

Talán némileg elnyúlt ez az idézet vagy idézetsor, de alkalmából azt szerettem volna elmondani, hogy ez a takart és szemérmetlen személyesség - ami Mándy sajátja -, nem egyedüli léte annak a lírainak is tekinthető ábrázolásmódnak, amely irodalmunkat jellemzi. Ami kiemelhető, mégpedig a legmagasabb szinten. Az objektiválásról beszélek költészetünkben. Azt, ami ott indul Babitsban, megjelenik részben Füst Milánban, kiteljesedik Weöresben, Pilinszkyben és Nemes Nagy Agnesban. A tartózkodás, tömörítés, a filozófiai létezés, az objektiváló lírizmus legmagasabb formája a XX. században. Azt kívántam volna leszögezni, hogy Mándy Iván jellegzetes próza-lírizmusa, ugyanaz a kifejezési forma, mint a java költőké. Felfűtött, takart lírizmus, látvánnyal és látomással egyként telített.

Végül - csaknem fölösleges ideiktatnom - az In memóriám Mándy Iván, A pálya szélén kötetből egy utolsó idézetet Gombos Gyulától, bár számosán idézhetnék hasonlót mástól is: „Ma már nyilvánvaló, ami egykor talán a szélesebb olvasóközönség szemében fogyatékosságnak tűnhetett, egy lényegileg újtípusú, a szövegiségre, sőt a beszédiségre épített poétika kormegelőző vívmánya volt." Lengyel Balázs

margó Az imént hívott Herald, azt mondta, nem közli a kritikámat a könyvedről. Mondta Elvira a telefonba. Szar egy napom van, ami az írást illeti. Állítólag azért, mert a Szép Lapban is közöltem róla írást, pedig nem is ugyanaz a szöveg!

Nem esett ki a kezéből se a kagyló, se a meggyfa szipkája. Ugyan, fel se vedd. Herold megveszekedett perfekcionista, de nem veled van baj. Velem. Nyugtattam. Én is így éreztem. Vallotta be. Tudod, pozitív az írás.

Sejtettem. Nem férek bele a heroldokartikus Arany Alapokba. Válaszolta, majd mielőtt megszakította volna a vonalat, megköszönte a hívást. Hamarosan vége a munkaidőnek, utána Edwinnel megisznak egy-egy gyomorkeserűt. Estére kénytelen lesz új fejezetet nyitni a lexikonban. Csak túl keskenyek a ~k, érdemben nem sokat lehet hozzáfűzni a szócikkhez. Ephemeria Silver

Marosi Péter írhatnék helyette Utunkat, amennyiben a kolozsvári irodalmi hetilap hétköznapjait - jelentős mértékben azonban magát a lapot is (nem csupán a kritikai rovatot) - 1957 és 1989 közt meghatározó szerkesztő itt székelt, a Szentegyház utcában, majd a főtéri helyiségben. De ez igazságtalanság volna, legalábbis az én emlékeim szerint. Marosi Péter - Molter Károly fia - volt a kovász, a nagy anekdotázó, pletykákat összegyűjtő és továbbadó, akit élvezet volt hallgatni, és aki „mellesleg" nemzedékek között alkotott hidat. Kiszolgálta ő Gaál Gábort, Nagy Istvánt, keze alá dolgozott Létay Lajosnak, de korán felismerte, hogy a prózaíró Szabó Gyula után a Forrásnemzedékre tenni érdemes. így lett ő a Bálint Tibor „periferikus" karcolatait, novelláit szocreál oldalról bíráló, mindenféle tematikus áttekintést végrehajtó hivatalos kritikusból a Szilágyiak (Domokos és István), Lászlóffy Aladár, Bodor Ádám, (Köntös) Sza109