Forrás, 2002 (34. évfolyam, 1-12. szám)

2009 / 7-8. szám - Hiány-lexikon A - Zs, abszolút csend - zsibongás

Hogyan írja a verset, ki Versben bujdosó...

S talán meglelni évtizednek tűnő árvaság után apám szigorúra gyötört tekintetét.

Mert a vers maga az árvaság.

Nagy Lászlót megkeresni indultam el azon a szerdán.

Először megfürödtem. Aztán hajat mostam. Megborotválkoztam. Kétszer.

Levágtam a körmeimet. Bekentem lábszesszel a lábam.

Fehér inget öltöttem magamra. Itthonról hozott, lobogóra keményített gyolcsfehéret. Még egyszer megnéztem a város térképét.

Az útvonalat. A szerkesztőséget.

Tavasz volt. Gyönyörű, mint gyermekkoromban, mint amikor szerelmes voltam egy fehér éjszakába, s mint a négerek meséiben a hó, felfele szálltak, égre havaztak a cseresznyefák.

És akkor ott, abban a havazásban uránmagként meghasadt bennem s pusztítani kezdett az öröm, a mámor. A boldogságnak olyan elemi erővel tomboló forradalma hatalmasodott el rajtam, hogy muszáj volt lekésni az első villamost és meginni egy féldecit. Aztán egy egészet. Tovább fokozni annak örömét, mámorát, boldogságát, hogy én most megfogom ismerni Nagy Lászlót és minden idők himnuszát.

Mert a vers mámor is, a vers öröm is, a vers boldogság is. Kellene legyen. Fékezhetetlen, önpusztító körtánca a gyönyörűségnek. Halálratáncoltató pirosa a szerelemnek, az elragadtatásnak. A majdnem üres, idegbajosan rángatózó villamoson állva rohantam a belváros felé. Ahol kitavaszodásomat újabb kocsma várta. Mert kivert a hideg veríték, mert rettegni kezdtem, mert félni, mert koszosnak éreztem magam, bátorításra volt szükségem, mert már nem voltam tiszta. Jaj, mi lesz, ha dadogni kezdek?! Jaj, mi lesz, ha megbotlok az első szőnyegsaroknál!

Akár egy megsebzett, sötétülő radarú galamb, csapongtam körbe az épületet, ahol akkor Nagy László dolgozott. Leszállásaim, megszusszanásaim a kínzó szomjúságban egyszer örömre gyújtottak, máskor a

csüggedésbe, a kétkedésbe, a kétségbeesésbe kergettek. Ariadné és Dionüszosz gyermeke

lettem én. Imbolygó, légszomjas szökőkút. Honnan tudhatnám, hogy hol és

mikor szakadt el, tekeredett bokám köré a gyönge aranyfonál, mely a túlsó

partra vezethetett volna? Visszatérni egynapos nyaramba, boldogságomba

lehetetlen vágy lett immár, hiábavalóságok hiábavalósága, ki elhozza a

zuhanást, a teljes öntudatlanságba, a fertőtlen álomba, ahol meghal a

költészet, elfelejtődnek a legszebbek, az álomban látott versek...

S hozzánk szegődik a gyalázat.

Most már sejtem, ez is hozzátartozik a vershez, kiforró merészért: önpusztításért kiált, miként szülőföldem gótikus, kicsi templomainak névtelen pallérai kiáltottak tüzért, lobogó mészért isten lábaitól egykoron.

A rakodópart alsó kövén ébredtem. A késő éjszaka, a megsemmisülés partjain. Kiábrándulva önmagambái, szégyennel, undorral, irtózattal, bánattal, fájdalommal torkig telten. A legmélységesebb pokolba: önmagamba taszítottan. Földrésznyi bűntudat, országnyi veszteségérzet, a kudarc úszó jéghegyszigete lett abban a pillanatban a hazám. S hiába kiáltottam a szédítő, émelyítő víz fölé a feloldozó ráolvasót, tudtam, hogy nem én leszek az, aki átviszi a Szerelmet a túlsó partra...